2014. szeptember 27-én, Ferenc pápa vezette az esti dicséretet és a hálaadó liturgiát a római Il Gesù templomban a Társaság visszaállításának 200. év-fordulóján. Ez alkalomból Ferenc pápa így elmélkedett az évforduló üzenetéről: 

Kedves testvéreim és a barátaim az Úrban!

A Jézus nevével megjelölt Társaság nehéz időket és üldözést élt meg Lorenzo Ricci generális idején. „Az Egyház ellenségeinek sikerült elérnie a Társaság eltörlését”[1] elődöm, XIV. Kelemen részéről. Ma, visszaállítására emlékezve, arra kaptunk meghívást, hogy visszaállítsuk emlékezetünket is, hogy emlékezzünk fölidézve a kapott jótéteményeket és a különleges adományokat[2]. Ma ezt szeretném tenni itt, veletek.

A hányattatás és a megpróbáltatás idején, amikor a kételyek és a szenvedés sötét fellegei gyülekeznek, nem könnyű tovább indulni, folytatni az utat. Különösen a nehéz és válságos időkben több kísértés ér minket: megtorpanhatunk az elméletekről vitázva; hagyhatjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a vigasztalanság; koncentrálhatunk csak arra a tényre, hogy üldöznek minket, s így mást már nem is veszünk észre. P. Ricci leveleit olvasva egy dolog nagyon megérintett engem: képessége arra, hogy ezeknek a kísértéseknek gátat vessen és a megpróbáltatás idején a dolgoknak egy olyan szemléletét adja a jezsuitáknak, amely jóval inkább a Társaság lelkiségéből fakad.

Ricci generális atya, aki ez idő tájt a láthatáron gyülekező felhőket megpillantva ír a jezsuitáknak, megerősíti őket abban, hogy a Társaság testéhez és küldetéséhez tartoznak: a zavar és a megpróbáltatás idején végezte el a szellemek megkülönböztetését. Nem vesztegette idejét azzal, hogy elméletekről vitázzon vagy sajnálkozzon, hanem megerősítette a Társaságot hivatásának teljesítésében. E fölött kellett őrködnie, ezért ebben erősítette meg.

Ez a hozzáállás vezette el a jezsuitákat ahhoz, hogy megtapasztalják az Úr halálát és föltámadását. Látva, hogy mindent elvesztettek – még nyilvánosság előtti önmagukat is –, nem álltak ellen Isten akaratának, nem hátráltak meg a konfliktus elől, hogy önmagukat mentsék. A Társaság – és ez a szép – a konfliktust a végsőkig megélte, nem akarta kisebbíteni azt: megélte a gyalázatot a gyalázatokkal tetézett Krisztussal[3] és engedelmeskedett. Nem menthet meg a küzdelemtől sem ravaszság, sem védekező taktika. Megtörten és megalázottan a Társaság inkább élt Isten akarata szerint, melyet megkülönböztetett, mintsem, hogy elmenekült volna a harc elől egy látszólag békésebb vagy elegánsabb módón, nem ezt tette.

A béke látszata sohasem elégítheti ki szívünket, csakis az igazi béke, mely Isten ajándéka. Nem szabad a könnyebb „kompromisszumot” keresni, sem a sokkal egyszerűbb „irenizmusokat” választani. Egyedül a megkülönböztetés menthet meg attól, hogy elveszítsük gyökereinket, hogy igazán, szívünkben is „föloszlassanak”, vagyis az egoizmustól, a világiasságtól és célunk eltévesztésétől. A mi reményünk Jézus, egyedül Jézus. P. Ricci és a Társaság a feloszlatás idején inkább a történelemben bízott, nem pedig egy mesében, tudván, hogy a szeretet a történelem mércéje és az igazi remény – még a sötétben is – nagyobb a mi reménykedésünknél.

A megkülönböztetést tiszta szándékkal kell végezni, egyszerű szemmel. Ezért P. Ricci, éppen a zavar és az elveszettség idején a jezsuiták bűneiről kezdett el beszélni. Úgy tűnhet, nem a népszerűség vezérelte! Nem védekezett a történelem áldozatának állítva be magát, hanem elismerte bűnösként magát. Ha magunkra bűnösként tudunk tekinteni, elkerülhetjük, hogy magunkat kivégzésre ítélt áldozatnak állítsuk be. Bűnösségünk beismerése, annak igazi elfogadása a helyes hozzáállást jelenti ahhoz, hogy vigaszban lehessen részünk.

Járjuk most röviden újra végig a megkülönböztetés és a szolgálat eme útját, melyet a generális atya mutatott a Társaságnak. Amikor 1759-ben Pombal határozatai eltörölték a Társaság portugál rendtartományait, P. Ricci beleállt a küzdelembe, nem siránkozott s nem is hagyta, hogy a vigasztalanság erőt vegyen rajta, hanem imára szólított föl, hogy megtaláljuk a jó szellemet, a hivatásunk igazi természetfölötti szellemét, a tökéletes fogékonyságot Isten kegyelmére. 1761-ben a vihar átterjedt Franciaországra is, ekkor a generális atya arra hívott meg, hogy minden bizodalmunkat Istenbe vessük.

Azt szerette volna, hogy az elkövetkezendő megpróbáltatásokból egy nagyobb benső megtisztulás hasznát merítenénk, hiszen ezek is közelebb vihetnek minket Istenhez és az Ő nagyobb dicsőségét szolgálhatják; ajánlja még a további imádságot, az életszentségre törekvést, az alázatosságot és az engedelmesség lelkületét. 1767-ben, a spanyol jezsuiták kiűzetése után, továbbra is az imádságra hívott minket. Végül, 1773. február 21-én, a Dominus ac Redemptor breve aláírása előtt fél évvel, mikor már nem remélhetett semmilyen emberi segítséget, Isten irgalmas kezét látta ebben a helyzetben, aki arra hívja mindazokat, akiket próbának vetett alá, hogy ne bízzanak senki másban, egyedül Benne. A bizalomnak éppen akkor kell növekednie, amikor a körülmények letaszítanak a földre. Ricci atya számára fontos volt, hogy a Társaság mindvégig tartson ki hűségesen hivatása, Isten nagyobb dicsősége és a lelkek megmentése mellett.

A Társaság hűséges maradt akkor is ahhoz a célhoz, amelyért megalapították, amikor saját végét szemlélte. Ezért Ricci végül egy buzdítást ír arról, hogy szükséges megőrizni a szeretet, az egység, az engedelmesség, az evangéliumi egyszerűség és az Istennel kötött igaz barátság lelkületét. Minden egyéb a világtól van. Ma is átjár minket Isten nagyobb dicsősége által bennünk gyújtott tűz, mely bennünk minden örömöt egy lánggá lobbant, mely belül koncentrálódik, tovaterjed, lángra kap és alábbhagy.

Az ártatlan áldozat legnagyobb próbáját megélő Társaság méltán imádkozhatott Tóbittal, aki fájdalomtól sújtott lélekkel így sóhajtozik, sír, és könyörög: „Igazságos vagy Uram, s minden tetted igazságos és minden utad irgalom és igazság, s te ítéled meg a világot. Ezért tehát Uram, emlékezzél meg rólam, és tekints reám. Ne állj bosszút bűneim és hanyagságaim, sem pedig atyáim bűnei miatt, amelyeket elkövettek előtted. Mert nem engedelmeskedtünk parancsaidnak, ezért átadtál minket fosztogatásra, fogságra, halálra, szóbeszéd, gúny és intő példa lettünk a nemzeteknek, akik közé szétszórtál minket.” Majd a legfontosabb kéréssel zárja: „Ne fordítsd el tőlem arcodat Uram!”[4].

Az Úr válaszul elküldi Ráfaelt, hogy leválassza Tóbit szeméről a fehér foltokat, hogy ismét láthassa Isten napfényét. Isten irgalmas, irgalommal koronáz minket. Isten szeret minket és üdvösségünket akarja. Néha keskeny és szoros az út, mely az életre vezet, ám ha a megpróbáltatást az irgalom fényénél éljük meg, az tűzként tisztít meg minket, sok vigaszt ad, lángra lobbantja szívünket s így megnyer bennünket az imádságnak. Jezsuita testvéreink a föloszlatás idején buzgóak voltak az Úr szolgálatában és lelkületében, örvendezők a reménységben, béketűrők a nyomorúságban és állhatatosak az imádságban[5]. Ez tiszteletet ébresztett a Társaság iránt, persze nem értékei dicsőítéséről van itt szó. Így legyen mindig.

Emlékezzünk történelmünkre: a Társaság „nem csak azt a kegyelmet kapta, hogy higgyen az Úrban, hanem hogy szenvedjen is érte”[6]! Jól tesszük, ha észben tartjuk ezt!

A Társaság hajóját a hullámok hányják-vetik, ezen nincs mit csodálkoznunk. Manapság Péter bárkáját is. Az éj és a sötétség hatalmai mindig közelünkben vannak. Fáradtságos így az evezés. A jezsuitáknak „kiválóan és bátran[7] kell evezniük: Evezzetek hát! Evezzetek, erősen, még ha szembe is fúj a szél! Evezzünk az Egyház szolgálatában! Evezzünk együtt! Ám miközben evezünk – mindnyájan evezünk, a pápa is evezi Péter bárkáját – sokat kell imádkoznunk: „Urunk, ments meg minket”, „Urunk, mentsd meg a néped!” Az Úr, még ha kishitűek és bűnösök vagyunk is, megment minket. Reméljünk az Úrban! Reméljünk mindig az Úrban!

Az elődöm, VII. Piusz által visszaállított Társaság olyan emberekből állt, akik bátran és alázatosan tettek tanúságot reményükről, szeretetükről és a Lélektől kapott apostoli kreativitásukról. VII. Piusz, amint írja, a Társaságot azért akarta visszaállítani, hogy „megfelelő módon enyhítse ezzel a keresztény világ lelki szükségét a népek és nemzetek közötti különbségtétel nélkül”[8]. Ezért meghatalmazta a jezsuitákat – mivel egy evangélikus királynak és egy ortodox uralkodónőnek köszönhetően pár helyen léteztek azért –, hogy „maradjanak egy testként együtt”. A Társaság egy testként maradjon együtt!

A Társaság kezdettől fogva misszionárius és nagylelkűen az Apostoli Szentszék rendelkezésére áll, „a kereszt zászlaja alatt egyedül az Úrnak és földi helytartójának, a római pápának akar szolgálni”[9]. A Társaság újra elkezdte apostoli tevékenységét a prédikálással, a tanítással, a lelki szolgálatokban, a tudományos kutatással, a szociális apostolkodással, a missziókban, illetve a szegényekről, a szenvedőkről és a társadalom szélén élőkről való gondoskodásával.

A Társaság ma okosan és szorgalommal néz szembe a menekültek és a bevándorlók tragikus problémájával is; igyekszik a megkülönböztetéssel az Evangéliumnak megfelelően integrálni a hit szolgálatát és az igazságosság előmozdítását. Megerősítem ma azt, amit VI. Pál mondott a mi 32. Általános Rendgyűlésünkön, és amit saját fülemmel magam is hallottam: „A legnehezebb és legszélsőségesebb terepeken is, az ideológiák útkereszteződésein is, mindenütt az Egyházban, ahol szemben találták magukat egymással az ember legégetőbb vágyai és az evangélium örök üzenete, ott voltak és ott vannak a társadalmi frontvonalban a jezsuiták”[10]. A jövőbeni boldog VI. Pál prófétai szavai ezek.

1814-ben, a visszaállítás idején a jezsuiták egy kis nyájat alkottak, a „legkisebb Társaságot”, amely a kereszt próbája után vállára tudta venni a nagy küldetést: az Evangélium világosságát elvinni a föld végső határáig. Így kell éreznünk magunkat: kilépve, küldetésben. A jezsuita egy olyan ember, aki egyedül Istent imádja, szereti és szolgálja testvéreit mutatva ezt nemcsak azzal, amiben hisz, hanem azzal, amit remél, illetve az által, akibe bizalmát vetette[11].  A jezsuita Jézus társa akar lenni, olyan valaki, akiben ugyanazok az érzések vannak meg, mint Jézusban.

VII. Piusz a bullát, mely visszaállította a Társaságot 1814. augusztus 7-én írta alá a Santa Maria Maggiore-bazilikában, ahol Szent Ignác atyánk ünnepelte első szentmiséjét 1538 karácsony éjjelén. Mária, Boldogasszonyunk, a Társaság Édesanyja, segítse fáradozásainkat, hogy Fia szolgálatára lehessünk. Ő óv és védelmez minket mindig.”

 

A szöveget fordította és a jegyzetekkel ellátta:

S. Korponai Gábor SJ




[1] II. János Pál üzenete a Jézus Társasághoz (1990. július 31.), in Anima Una, 1990. augusztus

[2] vö. Lelkigyakorlatos könyv, 234.

[3] vö. uo. 164.

[4] Tób 3,1-4.6d

[5] vö. Róm 12,13

[6] Fil 1,29

[7] VII. Piusz, Sollecitudo omnium ecclesiarum

[8] uo.

[9] Formula Instituti, 1.

[10] VI. Pál beszéde a 32. Általános Rendgyűlés tagjaihoz, 1974. december 3.

[11] vö. 2 Tim 1,12