Szerző: András Csaba Beküldés dátuma:szerda, június 18, 2014 - 19:00

Az elmúlt hónapban három és fél hetet Birminghamben töltöttünk, ahol a noviciátusban laktunk. Egy nyelviskolába is jártunk, és a rövid idő eseményeiből tallózok egy keveset megosztva néhány élményemet (Idézetek a levelezésekből):

A mai nap is nagyon izgalmas volt. Lassan kezdenek elmúlni a szorongások és a görcsölések az angol nyelv miatt. Már egyre inkább kezdem megérteni, hogy mit mondanak. Elég gyorsan beszelnek es nagyon kell figyelni rájuk. De lassan hozzászokom. Tegnap este felfedeztem a város központját is, ami valóban gyönyörű. Anglia egy teljesen más világ és gyönyörű. Mégis hiányzik a Sodrás utca, bár az itteni emberek is nagyon kedvesek és nyitottak. Ma délelőtt a novíciusok elvittek minket kirándulni a hegyekbe, miközben jót beszélgettünk. Sokszínű, érdekes, különböző háttérrel rendelkeznek, és nagyon nyitottak. Ez sokat segít a félelmek feloldásában. Egy pubban ebédeltünk, es életemben először ettem egy igazi steaket, ami hatalmas volt, és olyan igazán angolos. Jó hangulat alakult ki, és különösen örülök annak, hogy ők is szabadon beszélnek maguk között, és nemcsak azzal vannak elfoglalva, hogy a mi kedvünkben járjanak.

Egyébkent elképesztő, hogy mennyit esznek ezek az angolok. Estére négyfogásos vacsora! Pepi bácsi ha látta volna, akkor biztosan nem aggódott volna amiatt, hogy lefogyok. De azért nem vittem túlzásba, és utána egyet szaladtam; igaz, hogy közben csepergett, de ez nem okozott gondot.

A legfontosabb az, hogy nem vagyunk egyedül. Jó ezekben a határhelyzetekben az Úrral találkozni és a Vele való kapcsolatban elmélyülni. Ez a lényeg, és ez segít átvészelni a nehézségeket. Így már nem feszengek, nem a saját szorongásaim körül forgok, hanem szabad vagyok arra is, hogy jóízűen kacagjak a saját magam hülyeségein vagy a tapasztalt furcsaságokon (be kell vallanom, hogy néha a társaimon es az angol magatartásmódon is jól szórakozom – mea culpa...).

Becsengettek az iskolában. Furcsán éreztem magam, amikor újra be kellett ülnöm az iskolapadba. S talán ehhez az érzéshez hozzájárult az is, hogy a többiekkel együtt hangosan mondogattuk: walk and work, és a tanár bácsi rákérdezett, hogy vajon most melyik szót ejtette ki.

A viccet félretéve nem olyan rossz a helyzet. Igaz, hogy a nap elég abszurd módon indult, mert 8 órakor mar elindultunk a 9:10-es találkozóra, de végül is csak 9:30-ra értünk be, mert habár jó buszra ültünk fel, de az ellentétes irányba haladtunk, ráadásul min-den 50 m-en megállt. A legbosszantóbb az volt, hogy mi ültünk ott, mint két marha, és bambán szemléltük, ahogy a városból kifelé haladunk, közben pedig vártuk, hogy egyszer csak megfordul a busz. Aztán ez egy órán belül nem következett be, és úgy felháborodtam, hogyan lehetünk ilyen boldogtalanok, hogy csak fortyogtam vadul magamban, és legszívesebben toporzékoltam volna a város szélén, hogy MARHA. Végül beértünk a suliba egy kis késéssel, de ez nem okozott problémát, mert kiderült, hogy így is mi voltunk az elsők a diákok közül.

A ma csúcspontja a délutáni teázás volt, két angol öreglánynál, akik végtelenül aranyosak és kedvesek. Életemben először pusziltam meg angol hölgyeket, már ez is végtelenül hálássá tett. Kis angol teáscsészék, lekvár apró kis kenyérkékkel, torta, az elejére kis aranyos szendvicsek, koktélparadicsomok, és természetesen tea tejjel. Lenyűgözött ez a fogadtatás, és a ház is olyan angol ház volt: rózsaszín tapéta a falon, hagyományos szófák, kedves kis ebédlőasztal, és a kertben csinos kis növények kerti törpék társaságában. Hát valami bámulatos volt. A beszélgetés is jól sikerült, amiből már egyre többet fel tudtam fog-ni. Valóban jó hangulat alakult ki, nagyon befogadóak és bájosak voltak az angol ladies. Minden második szavuk a lovely (csudijó) volt, így hát én is meg-tanultam, hogy Angliában minden lovely.

Sokkal inkább a Jóisten humorával igyekszem magamra tekinteni is, és hiszem, hogy Ő is nagyokat kacag velem együtt... Megtaláltam egy Harry Potter könyvet angolul, aminek különlegesen örültem, mert legalább olyasmit olvashatok, amit még élvezek is. Ebéd után együtt kertészkedhettünk a többi novíciussal, így legalább egy kicsit pótolhattuk azt, amit otthon elmulasztottunk. Gyönyörű a kert, nem hiába töltenek el heti három alkalommal másfél órát a kertben. Ja, még délelőtt házi csokit is készítettem, ami valóban jól sikerült, es vittem belőle a két ír barátnőmnek is (hozzájuk mentem teázni, és ők vittek el tegnap vásárolni is). Túlzás talán azt állítani, hogy jót dumcsiztam a 70+ mamikáimmal, de az igaz, hogy én nagyon élveztem a beszélgetést. Fantasztikus beszédtémánk akadt: a sütés, amiről mindnyájan lelkesen csevegtünk, és közben nagyokat kacagtunk. Nagyon vicces lehetek, miközben beszélek, mert megállapították, hogy nagyon funny vagyok. Ezen még egyet kacagtunk.

Ma szép idő van, de tegnap szinte egész nap esett. Mégis van pár dolog, amiért igen hálás vagyok. Az egyik legfrissebb a ma délutáni kertészkedés, amikor mindenki kapott egy ágyást, és azt gyomlálgatta. Olyan jól esett kihúzni a gyomokat, megkapálni a földet es használni egy kicsikét a szépérzékemet. Így városi létemre nemcsak a gyomokat szedtem ki, ha-nem a virágokat is, mert túl sok volt az ágyásban, és nekem jobban tetszett, ha nem folynak egymásra. Jó, hogy Angliában vagyunk, mert nem mertek szólni, így kibontakoztathattam a kertészkedési tehetségemet.

Még egy kis izgalmatosság a délelőtti órákkal kapcsolatban...

Néha úgy érzem magam, mint egy kuwaiti bazárban, ahol az emberek próbálnak érvényesülni. Az angolóra egy csodálatos kavalkádja az arab emberkék színes személyiségének. A második órán ez különösen felszínre jutott, amikor egy játékot játszottunk. Az óra fele arab nyelven folyt. Néha már magam is azon kaptam, hogy elvegyülök közöttük. Néhány arab szót megtanultam, amit közben előszeretettel ismételgettem, amikor mindenki a tanáron és rajtam kívül elkezdett arabul gagyogni. Hát még ennyit nem kacagtam az órán, tényleg nagyon abszurd volt az egész.

 

N. András Csaba

Cimkék: