Szerző: koronkai Beküldés dátuma:csütörtök, április 3, 2014 - 10:51

Ezt a címet adtam annak a kis írásnak, amelyet 2005 áprilisában írtam II. János Pál halálát követő napokban. Rómában tanultam akkor és így közelről lehettem tanúja az eseményeknek. Számomra is érdekes újra olvasni az akkori benyomásaimat. Megosztom hát veletek is. Az írás egyébként a Szívben is megjelent 2005 tavaszán. 

Már csütörtök éjjel elkezdődött a zarándoklás a Szent Péter térre, amikor a pápa egészségi állapotának hirtelen rosszabbodásáról számolt be a rádió. Ettől kezdve vasárnap hajnalig a tér folyamatosan imádkozó emberekkel volt tele. Péntek és szombat este az egész hatalmas teret különféle országokból érkezett emberek lepték el. Ebben nincs semmi különös. Most viszont sokan olyanok is jöttek, akik láthatóan nem járnak máskor templomba, vagy nem is keresztények. A római mecsetben, majd a zsinagógában is a pápáért imádkoztak pénteken és szombaton. Azon az estén is tele volt a tér. Amikor a halálhírt közzétették, hirtelen tapsvihar tört ki a téren, majd fájdalmas csend következett. Mindig a taps volt az egyik legjellemzőbb mód, ahogy a tömegek kifejezték szeretetüket János Pál pápa iránt. Amikor alakja feltűnt az ablakban, vagy beszédei közben, gyakran hangzott fel a taps, és most is. Aztán csend és némaság. Ezrek sírtak. A lengyel lobogóra fekete szalag került. A fájdalom mellett mégis valami különös öröm is jelen volt. Egy szent ment el közülünk, és egy új szent van az égben. János Pál nem hagyott itt minket. nagyon sok fiatal és gyerek volt itt ezen az árpilisi éjszakán. Két kisgyerek üldögélt például egy kövön, és mécseseket rakosgattak kereszt alakba. Mellettem kis magyar csoport álldogált. „Olyan szakrális hangulat van itt” – jegyezte meg egyikük. Imádkozó csoportok között halk énekszó hallatszott. Gitáros fiatalok énekelték a zsoltárt: „Jobb egy nap a te házadban Uram, mint máshol ezer.” Másutt egy lengyel lobogó körül Mária-ének hallatszik, a fájdalmas Istenanya (Matka Boska) éneke. A tér szélén halk dobszó, és spanyolul hívják segítségül az Ég királynőjét. Szombaton késő este ment el az, akinek jelmondata volt: Totus tuus = egészen a tiéd, Mária. A tömeg nem mozdul. Hosszú percekig szól a taps. Aki ott volt 2000-ben Rómában az ifjúsági világtalálkozón, az tudja, mit jelent, amikor százezrek kiáltották a nevét, és tapsoltak Tor Vergata éjszakáján. Valami az ifjúsági világtalálkozók hangulatát idézte ezeken az éjszakákon. Fiatalok adták tudtára megint: Szeretünk téged. A pápa utolsó szavai között is a fiataloknak szóló üzenet volt: „Kerestelek titeket. Most pedig ti jöttök hozzám. Köszönöm.” Sokszor mondta nekünk életében: Szeretlek titeket. Ezen az éjszakán az elválás pillanatainak fájdalma mellett a feltámadás hite is szinte tapintható volt: a szeretet erősebb a halálnál, II. János Pál velünk marad. „Hiszem a szentek közösségét, a test feltámadását és az örök életet.”

Rendtársaimmal elhatároztuk, hogy szerda hajnalban búcsúzunk Krisztus helytartójától, akihez jezsuiták lévén különleges kapcsolat köt bennünket. Reggel négykor kezdtük, és az aznapi 10 órás sorbaállás igazi zarándoktapasztalattal ajándékozott meg. A sor csigalassúsággal haladt. Ilyenkor az ember elgondolkodik azon, tulajdonképpen miért van itt. Nagyon sokféle ember jött össze, sokféle motivációval. Többségében fiatalok, de voltak idősek, gyermekes családok is. A Vatikáni Rádió egyik munkatársa több mint száz fiatalt kérdezett meg, honnan és miért jött.  Körülbelül a fele vallotta magát nem templomba járó katolikusnak. Meglepő volt az emberek nagy türelme és fegyelme. 10-12 órás sorbaállás megtisztítja az indítékokat is: a kíváncsiság már kevés ehhez. 10 óra körül a napsütés kezd erőssé válni, az éhség is elbizonytalanít. Mégis kevesen fordulnak vissza. Egy fülbevalós vagány mondja a tömegben: „Annyi hülyeséget csináltam már, de most vagyok itt vezekelni, köszönetet mondani ennek az embernek, és kérni a segítségét.” Egy másik: „ez a legkevesebb, amit megtehetek hálából ezért a pápáért.” Kisebb csoportok a rózsafüzért imádkozzák. Máshol gitár és a fiatalok éneke szól. Az Egyházat tapasztaljuk meg sajátosan. A Szent Péter tér oszlopsorai átkarolják a szicíliai vagányt, a szerzetesnővéreket, a gyerekek kezét fogó anyukát és a köztünk lépdelő holland püspököt. Együtt megyünk Krisztus helytartója ravatalához. A kivetítőkön részletek az életéből. Ahogyan kezébe veszi és gyengéden megcsókolja a gyerekeket, ahogy megsimogatja a szenvedőket, megáldja a fiatalokat, képek arról, ahogy térden állva imádkozik. Szavai, amelyek Krisztusról szólnak, békéért kiáltanak, bátorságot és reményt sugároznak. Képek szenvedéséről, a betegség által eltorzult testéről, és a fájdalmas, utolsó, szavak nélküli áldásról. Krisztus helytartójának lenni nem hatalmat vagy uralkodást jelent, hanem jelenlétet. Ez az ember, aki színész is volt, a világ színpadán Krisztus szeretetének ikonja lett, és ez a szeretet most számtalan formában talál válaszra. Fidel Castro, aki a kubai forradalom óta nem tette be lábát templomba, most eljött.

Az elhunyt megtört testét fakoporsó fogadta be, s egyre jobban látjuk, hogy a feltámadás erejével volt köztünk, életet és szenvedése gyümölcsöző volt. János Pál pápa öröksége egy nemzedék, amely nem fél megvallani Jézus Krisztust: „Ne féljetek igent mondani Jézusnak, és követni őt tanítványaiként. Szívetek megtelik majd örömmel, és boldogság lesztek a világ számára. Ezt kívánom nektek teljes szívemből!”

Cimkék: