Szerző: Hiba György Beküldés dátuma:csütörtök, május 29, 2014 - 17:57

Egy nyári emlék, ami már évek óta vissza-visszatér. Szeretném megosztani. Püspökszentlászlóra indultam elcsendesülésre talán éppen egyhetes lelkigyakorlatra. Meleg volt, de belül derűt éreztem. A vonaton útközben egy idős bácsi mellé telepedtem. Hamarosan szóba elegyedtünk és kiderült, hogy sok – sok kemény munkásév van mögötte, amit helyi gyárakban a szocializmust valóban büszkén, elköteleződve építve töltött el. Egészen egy helyi balesetig, ami után már munkaképtelenné vát és lassanként előnyugdíjba ment. Ami sugárzott belőle, az az életöröm volt, ami a hitéből fakadt. Talán ettől töltődtem fel örömmel. Pécsre érkezvén igyekeznem kellett, hogy elérjem a helyi járatot. Nem sikerült. Ugyanis megszólítottak. Egy fiatal barnabőrű srác jött feldúltan velem szembe, majd odalépett hozzám és ideges hangon mondta, hogy úgysem fogom elhinni, ami történt vele. Igaza volt. De azért vártam és hallgattam: Most érkezett autóbusszal. Egy nyári munka várja – telefonos lelkisegélyszolgálat – autóval vitték volna tovább, de lekéste a találkozót. Pénze nincs több, telefonja lemerült, így nem tudja értesíteni az emberét.  Ahogy hallgattam és figyeltem a történetet, őt, a mozdulatait, a gesztikulációit egyszercsak bizalmat kezdtem érezni iránta. Éhes volt és szomjas, lett étel-ital. Telefonálni akart, megoldódott. Aztán a buszmegállóban ahová igyekeztem, két őszibarack mellett elkezdtünk beszélgetni. Arról, amit csinál, amit keres, ami foglalkoztatja. Én is beszéltem magamról, a hitemről, az életemről. Aztán elindult, hogy az újonnan megbeszélt találkozóhelyre érjen. Én pedig a buszhoz. Amikor már egyedül voltam visszapillantottam arra a helyre, ahol ültünk. Két barackmag hevert a földön. 

Cimkék: