Szerző: Montserrat Közösség Beküldés dátuma:szerda, május 7, 2014 - 17:22

Április 27.-én avatta szentté Ferenc pápa II. János Pál és XXIII. János pápákat. A Montserrat ház közösségével villámlátogatást tettünk Rómába. Kajtor Domonkos beszámolója:  

Este van és esik az eső. Szállunk fel a repülőgépre. Sok a szabad hely pedig mi vagyunk az utolsó felszállók. Leülünk a jegyek szerinti helyünkre. Várunk. Majd kisebb helyezkedésbe kezdünk, hogy egy sorban üljünk. Csipogás: be kell kötnünk magunkat. Lassan elindulunk, de bemondják, hogy torlódás van a kifutópályán és a mi gépünk a tízedik a sorban. Újra várunk. Nézünk kifele az ablakokon. Nem beszélünk, inkább most csöndben vagyunk. Egy szűk negyedóra és elkezd gyorsulni a gép. Látom, ahogy elsuhannak a lámpák mellettünk. Felszállunk. Repülünk. Billen a gép, fordulunk ballra. Zoli atya szól még utoljára: „Róma!”  Átröpül a szó a gondolataim közt, ahogy meglátom a kivilágított várost. Majd vége. Fáradt szemeim nem bírják tovább. Lecsukódnak némán, miközben fájós végtagjaim üvöltenének. Már nincs külvilág. Még egy röpke pillanatig érzem, hogy a lelkem csordultig van hálával és örömmel a…

 Mikor meghallottuk október körül, hogy II. János Pál pápát és XXIII. János pápát szentté avatják április 27-én, egyik közösségi esténken nagy lelkesedéssel megbeszéltük, hogy mi is elmegyünk Rómába és ott leszünk a két pápával. Gyorsan teltek a hónapok. Eljött Jézus születése, Jézus halála és feltámadása és tudtuk, hogy a következő héten utazunk. Szállást nem foglaltunk. Úgy terveztük, hogy kint alszunk az utcán és korán odamegyünk majd a Szent Péter térre. Becsomagoltuk a polifonokat bepakoltuk a hálózsákokat és a 2 napi szendvics adagokat, amit Szilárdék készítettek és szombat hajnalban elindultunk zarándokutunkra. Hamar megérkeztünk az „örök” városba. Zoli atyát követve célba vettük a Vatikánt, miközben hallgattuk a ki nem fogyó történelmi adatokat és különlegességeket. Mikor megálltunk szusszanni egyet a vatikáni rádiónál, kitaláltuk, hogy meglepjük Szabó Feri bácsit, aki most a rádióban dolgozott, de a mi meglepetésünkre, hamarabb ránk találtak a magyarok és már bent is voltunk a rádióban. Körbe vezettek minket az épültben és az alkalmat kihasználva készítettek velünk egy interjút. Nem maradtunk sokáig, mert ebédre a Gesu-ba voltunk hivatalosak a jezsuitákhoz, ahol Horváth Feri hatalmas nagy vendég szeretetében részesültünk. Belekóstolhattunk egy kicsit az olasz ízekbe és a jezsuiták világába és magunkba szívhattuk Szent Ignác szobájának levegőjét. Különleges tapasztalat volt azokon a köveken járni, amiken Ignác járt, amiken imádkozott, amiken vezette a rendet, amiken elküldte Xavéri Ferencet a misszióba. Kisebb „szent” időutazás volt. Látva a ruháit, az eltaposott cipőjét, az elkopott bútorait már nem csak egy képzeletbeli szent volt, akinek az élete történelmi tény és könyvek soraiból ismerkedhetünk vele, hanem egy valóságos szent ember, aki élt és él.  4 útkeresős barátunkkal együtt Ignác szobájában volt Szentmisénk.

 Néhány érdekesség és különleges történet és persze a hatalmasan megrakott „vendégszeretet” után, kimentünk várost nézni. Jártuk sorra a templomokat. Szent Pio ereklye, Szent Katalin… Felváltva kavarogtak bennem a történelem pillanatai, amiket halottam és az ima szavai. Talán a végén már össze is folytak. 6 óra fele siettünk vissza az Il Gesu-ba, nem csak az esésre vágyó eső elől. Szemtanúi lehettünk egy ritka eseménynek, ahogy a Szent Ignác szobrot eltakarja egy magától mozgó festmény. Majd meglátogattuk Szent Ignácot, akinél mindegyikünk imába burkolózott. Hálaadás, közbenjárás, kérés vagy csak szemlélődés, ki-ki saját jelene szerint.

 Látogatásunkat követve magunkra vettük csomagjainkat, elbúcsúztunk a Feritől és neki vágtunk a rengetegnek. A szakadó eső miatt viszont rövidre sikerült az utunk. A Panteonnál megálltunk, hogy el ne ázzunk és vacsoraidőt korogva a gyomrunk letelepedésre készültünk az előcsarnokban, mikor egy gördeszkán ülő, magát kézzel hajtó hajléktalan jött hozzánk segítséget kérni. Beszélgetésbe elegyedtünk vele és beszélgetés közben megetettük. Majd mi is megvacsoráztunk egy francia csoport gyűrűjében.  Tovább indulva szálláshelyünk felé részt vettünk egy Szentségimádáson. A Szent Péter tértől (és a jezsuita kúriától) nem messze aztán szállást foglaltunk. Megvetettük pihe-puha ágyainkat és behúzódtunk az épület falának a tövébe. Készülve a szentté avatásra II. János Páltól meghallgattuk a 2000-es ifjúsági világtalálkozón mondott szavait. Fél óra alvás után nagy sietségre ébredtünk. Mi is összepakoltunk gyorsan, hátha megnyitják a kapukat. Bejutottunk a Via della Conciliazione-ra, ahol elfoglaltuk újabb szállásunkat. Viszont, fél óra pihenő után újabb riasztásra keltünk. Elkezdődött a test és lélek próbája. Hatalmas tömeg özönlött mögénk. Állni alig volt helyünk. Ránéztem az órámra: hajnali egy. A reménytelenség futott át rajtam: „Innét félnapon keresztül sehova.” Megnyugtató volt itt- ott a tömegben jó hangulatú gitáros énekeket hallani. Olykor-olykor pedig nagy tapsvihar és ujjongás rázta meg a tömeget. Hosszú skandálások: „John Paul II. I love you!” Az együttérzés és talán az együtt szenvedés is összekovácsolt bennünket, teljesen idegeneket. Nem tudtuk, hogy hívják a szomszédunkat mégis segítettük egymást, ahogy lehetett. Egy aprócska helyen leültünk a táskáinkra. A körülöttünk lévők is le-leültek. Támasztanunk kellet egymást, hogy valahogy pihenni tudjunk és úgy ahogy nekünk sem, a gátlásainknak sem jutott hely a tömegben. Mindegy volt, hogy milyen nyelvű, milyen nemzetiségű, vagy milyen színű a bőre a mellettünk levőnek. Egy tömeg voltunk.

 Szép volt a pirkadat. Kicsit felhős volt az ég. Álltam és néztem a Szent Péter bazilikát. Miért is vagyok itt? - gondolkoztam ezen a kérdésen. Megmozdult a tömeg. Tehát megnyitották a teret. Még néhány órát álltunk a tömegben fáradtan, láb- és derékfájósan, de egyre előrébb jutottunk, ami növelte a reményünket, hogy bent leszünk a téren. Nem sokat beszéltünk egymással. Egy két nyugodt pillanatban elmondtam néhány röpke imákat. Többre nem voltam képes. Negyed kilenckor viszont feltört bennem az öröm és a megkönnyebbülés. Bent voltunk. Kerestünk egy parcellát és valamicske helyet magunknak. Csak különszóródva tudtunk leülni. Egyedül voltam közülünk. Körülöttem idegenek feküdtek és aludtak. Épphogy csak elfértem ülve, felhúzott lábbal. II. János Pál életét olvastam a kis könyvben, amit kaptunk. Miért is vagyok itt? Mi köt engem II. János Pálhoz?- merengtem magamban ezeken a kérdéseken. Jöttem emlékezni. – született meg csöndben a válasz. Jöttem visszatekinteni 9 évnyit és hálát adni mindezért a számban nem is kifejezhető sokért, amit Istentől kaptam közvetlenül, vagy közvetve II. János Pál által. 9 éve halt meg. Még gyerek voltam, általános iskolás. Emlékszem, hogy a tesiterembe beültették az egész iskolát és ott néztük a temetését. Teljesen magával ragadott. Ki ő? Miért élt így? Hogyan csinálta? És Isten vágyat gyullasztott bennem rajta keresztül, hogy keressek. És most itt vagyok a Szent Péter téren 9 év keresés után hálát adni a találtakért.

 Elkezdődött a szertartás. Az elején szemerkélt az eső, de a kanonizáció után még a nap is átsütött néhány sugarával a felhőkön keresztül. Lett annyi helyünk, hogy egy csoportba tudtunk gyűlni. Zoli atya fordított. Gyönyörű volt a szentmise.  Aztán a szertartás után két váratlan esemény történt velünk. Ferenc pápa körbejárta a pápa mobillal teret. A közelünkben ment el. Majd úgy alakult, hogy könnyedén bejutottunk a bazilikába. A két szent pápához.

 Délután még elmentünk várost nézni és fagyizni. Közben eleredt az eső, de hősies zarándok-turistákként mentünk tovább. Forum Romanum, Colosseum… Majd a pályaudvar fele kanyarodtunk, hogy kimenjünk a repülőtérre. A pályaudvaron újabb meglepetésünkre ismerős emberekkel találkoztunk. A Szent Ignác kollégisták és mi ugyan azzal a repülővel terveztünk haza utazni. Bepakoltunk a buszba és elindultunk.  Megérkeztünk a reptérre, bejelentkeztünk és készültünk a beszállásra. Este volt és esett az eső. Felszálltunk a repülőgépre…

…„Domi”- ébresztget a Zoli. „Itt vagyunk Budapest felett.” Kinézek az ablakon és látom a sok aprócska fénypontot. „Itthon vagyunk.”- gondolom és némán csak annyit mondok: „Köszönöm!”

 

Kajtor Domonkos