Szerző: Szász András Beküldés dátuma:szombat, április 12, 2014 - 12:35

Az évkezdés számunkra, a novíciusok számára is elhozta az egyik próbát: a kórház-probációról szeretnék néhány élményt megosztani.

Ez év januárjának első hetében már egy kórház Krónikus Belgyógyászat, Geriátria férfi és női osztályain voltunk és próbálhattuk ki magunkat, miközben a Jezsuita Rendház lakóinak figyelmes vendégszeretetét is élvezhettük. Ez a sűrű, négy hetes tapasztalatszerzés kétségtelen, hogy valamilyen nyomot, de főleg változást ne hagyott volna maga után bennünk, friss elsőéves novíciusokban.

A kórházban már 1-2 nap után benne voltunk az események sűrűjében. Nagyon jó volt a fogadtatás. Az előttünk járókkal kapcsolatosan is jó tapasztalatokról meséltek. Felénk is egyértelműen átjött a megelőlegezett bizalom mind az osztályvezető főorvosnő, orvosok, mind az ápolók részéről.

Legelső nap a főnővér bemutatott a munkatársainak, körbehordozott a női/férfiosztályokon, vázolta, hogy mit tartana fontosnak a mi részünkről a betegek és az ott dolgozók felé, majd sürgős teendői miatt magunkra hagyott. Számunkra elkezdődött a bevetés időszaka.

Legkézenfekvőbb módszernek a beszélgetés kezdeményezése bizonyult. Sok-sok beteggel tudtunk rövid idő alatt mély és bensőséges beszélgetést kezdeményezni. Az ambuláns betegekkel több idő volt erre, mialatt az infúziójuk lassan lecsöpögött. Persze, nem kerülhettük el mi sem a felénk irányított, sokszor nagyon direkt kérdésáradatot: kik vagyunk, hogy miért fontos számunkra a választott életforma, stb. Oda-vissza mentek az érdekesebbnél érdekesebb kérdések, és az ilyen alkalmak alapozták meg a későbbi bizalmi légkört. Sokuk számára nem tűnt teljesen egyértelműnek, hogy miért akarjuk ezt a munkát ingyen, önkéntesen és láthatóan nagy lelkesedéssel kipróbálni. De az értetlenkedés nem zavart, belefért...

A beszélgetésekben a legszembetűnőbb az volt számomra, hogy viszonylag nagyon rövid idő alatt teljes életutakról, megélt örömökről, nehézségekről, kapcsolatokról kaphattam nagyon személyes, de főleg intim, részletekbe menő megosztást. Jó volt megérteni annak jelentőségét, hogy az égvilágon semmi nagy dolgot nem kell tennem, csupán azt „felfognom”, hogy most az a legtöbb, ha a velem beszélgető embernek azt tudom „üzenni”, hogy amit ő most megoszt velem, az a lehető legfontosabb téma – mialatt nem felejthetjük el, hogy olyan emberekről van szó, akik egyre közelebb vannak (kimondva vagy kimondatlanul) a földi életük végéhez.

Pár apró dolog nagyon fontossá vált, például: az érintés. Gyakran meglepődve tapasztaltam magamon, hogy spontán egy-egy kezet megszorítok, vagy egy-egy arcot megsimogatok, ott is ahol csak a tekintet, vagy még az sem volt a kommunikációnkban. Előfordult, hogy együtt tudtunk imádkozni saját gondolataink egyszerű kimondásával. Vagy egy jelentéktelennek tűnő gesztus volt az is, amire mindig lehetett figyelni, hogy kellő folyadékot ittak-e a betegek, de hasznos. - Kér vizet? Inti: igen, mert nehéz beszélnie. Megitatom egy fecskendő segítségével. – De jóóó – susogja alig érthetően...

A kórházi dolgozók részéről számunkra az volt a legjobb hozzáállás (sokuk részéről), ha megkértek valamire, de úgy, hogy közben elmondták vagy megmutatták a módszert és felhívták a figyelmünket, hogy mire érdemes nagyon odafigyelni. Novíciustársammal, Csabával épp arról beszéltünk, hogy egy lelkes, tettre kész önkéntes beavatásának éppen ez a kulcsmozzanata: világossá tenni az önkéntes számára, hogy mi az, amit ő is elvégezhet és hogyan, majd erről visszajelzést is kapjon. Így tettünk szert rutinra és önállóságra a vérnyomás- és EKG méréstől kezdve a beteg tisztába tevéséig (ágynemű és pelenkacsere), etetésben, itatásban, köröm-, hajvágásban, borotválásban, fürdetésben, mobilizálásban (betegek forgatása, kisegítése az ágyból a kerekesszékbe, séta) stb. Gyakran volt alkalmunk az elhunytakkal való munkát is megtapasztalni, konkrét tevékenységben, de ugyanakkor az elhunyt hozzátartozóival is ott lenni, maradni. A négy hetes ottlétünk alatt több mint húszan haltak meg ezen az osztályon.

De mégis mi az, ami a szemléletünkben megváltozhatott a kórházi probáció során?

Gondolkodtam azon, hogy az intenzív tapasztalatok (szagok és gyakran nem kellemes látvány stb.) miben gazdagítottak. Leginkább érzékennyé válhattunk azzal szemben, hogy a kapott fizikai test mennyire törékeny; a jól működését mennyire nem tudjuk saját erőfeszítés által fenntartani, és hogy milyen hamar válik egy beteg teljesen kiszolgáltatottá. Csak egy kiragadott példa a sok közül: egy ágyhoz kötött beteg azzal is szembetalálja magát, hogy a legalapvetőbb szükségleteit sem tudja elvégezni egyedül és ehhez segítségre szorul. (- Nővérke, - abban a helyzetben én voltam így szólítva - belement a pelenkába. Mondom: - Nagyon jó, kicseréljük! Miközben tudom, hogy nem sokkal előtte épp arról beszéltünk ez új beteggel, hogy bármennyire furcsa és nehéz, de itt most azért van a pelenka... Azt hiszem, hogy ebben a megszólításban már megszületett némi bizalom, egy közös (pelenka) ügyben partnerek lettünk.)

A feladat az, hogy megértsem, segítőként hogyan veszek részt a beteg tehetetlensége vállalásának folyamatában. Segítségére szeretnék lenni, de meg kellett azt is tanulnom, hogy gyakran azzal segítek, ha nem teszek mást, mint csak biztatom az önállósága erősítésében és nem feltétlenül szolgálom ki őt.

Van olyan, hogy a kommunikáció néha abból áll, hogy „csak” jelen vagyok, ott vagyok egy elmenő mellett, aki széppé simul, a görcsök s a kívülálló számára felfoghatatlan fájdalmak ellibbennek...  vagy éppen egyik hozzátartozót kell átkarolni, aki zokog, még csak fel sem fogja, hogy mi történik... nem tudunk mit, de nem is kell mondani semmit, csak jelen lenni...

Élesen él bennem az a kép, amint az egyik már kisimult testről a noviciátus kápolnájában található keresztre függesztett korpusz jutott eszembe... ezt szemléljük naponta és tudjuk, hogy ez a „látvány” egy emberi értelem számára felfoghatatlan dimenziót nyitott meg az élet számára.

Örömmel adunk hálát és köszönjük minden bizalmát, figyelmességét mindazoknak, akikkel kapcsolatba kerültünk e röpke négy hét során és hiszem, hogy mindez a Jóisten nagyobb dicsőségére történt.

 

NS. Szász András