„A gyakorlat döntő, ragaszkodjunk ehhez életre-halálra”
Vácz Jenő SJ

 

In memoriam Vácz Jenő SJ

Immár 10 éve, hogy elhunyt a püspökszentlászlói Életrendezés Háza alapítója, Vácz Jenő atya. Számosan vagyunk, akiknek életében fontos fordulópontot jelentett a Jenő atyával való találkozás, és a püspökszentlászlói lelkigyakorlatozás. Először 1996-ban jutottam el ebbe az eldugott kis mecseki falucskába. Ekkor merült fel bennem először a jezsuita hivatás gondolata, ezért felkerestem Kiss Ulrichot, aki akkor Pesten a Szent Ignác Kollégium rektora volt. Rövid beszélgetés után Ulrich azt javasolta, hogy végezzek el egy lelkigyakorlatot. Van egy idős jezsuita Pécs mellett, egy bizonyos Vácz Jenő, keressem meg. Azonnal fel is hívta Jenő bácsit, aki süketsége miatt olyan hangosan kiabált a telefonba, hogy minden szavát tisztán hallhattam. „Jöhet-e lelkigyakorlatra? Hát persze! Jöjjön! Mikor? Jöjjön most! Délután várjuk az állomáson.” Ekkor hallottam először Jenő bácsi jellegzetes, élettel teli hangját. Gyors programváltozás és délután már a pécsi vonaton ültem. A következő 3 nap meghatározó volt az életem számára. Ekkor döntöttem el, hogy a papi hivatást választom (a jezsuitaságról akkor még nem tudtam dönteni, csak évekkel később). Ugyanakkor a Jenő bácsival való találkozás is életem egyik legszebb ajándéka volt. Ledöbbentett az akkor 81 éves bácsi szellemi frissessége, lendülete, lelkesedése. Valami gyermeki jóság és rácsodálkozás áradt belőle. Ennél már csak az volt meglepőbb, hogy fizikailag milyen stramm volt. Tanítgatott kaszálni, és bizony legalább olyan jól bírta a munkát, mint én, akkor 24 évesen! Blanckenstein Miklós visszaemlékezésében így fogalmazott róla:  „A szó legnemesebb értelmében „együgyű” volt. Mindenről ugyanaz jutott eszébe, ti. az Úristen dicsősége.” Valóban, olyan tűzzel tudott beszélni Róla, amikor prédikált, vagy személyes beszélgetésben a lelkigyakorlatos témákat kifejtve: Mi az ember célja? Mire vagyunk teremtve? Milyen az Isten? Minden szavából élet áradt. 

Halála előtt néhány hónappal, 2003 februárjában találkoztam Jenő atyával utolsó alkalommal, akkor már jezsuita novícius voltam. Ebéd közben Jenő atya szokásos lelkesedésével ajánlotta fel a lehetőséget, hogy menjünk el délután szánkózni. Már rég nem ültem szánkón, talán gyerekkoromban utoljára, ezért egy kicsit tartottam tőle. Olyan macerás felhúzni mindig azt a szánkót a dombra, meg ki is melegedik az ember a télikabátban, a hó pedig vizes, stb. De az a gondolat, hogy a 88 éves Jenő bácsival szánkózhatom, végül is legyőzte bennem a kényelmességet. A kis öreg volt az első, aki lecsúszott a domboldalon, majd szép lassan felküzdötte magát a dombtetőre, aztán megint le, megint fel. Bizony én is megfiatalodtam, felfedeztem, hogy milyen jó siklani a havon, még ha vizes is lesz az ember. Olyan jó mozogni, sőt még kiizzadni is. Gyermeki örömmel csúszkáltam a fehér tengeren.

Az utolsó találkozás azonban nem csak ezért volt emlékezetes számomra. Megkértem a jó öreget, hogy tartson nekem egy kis exhortációt (buzdítást) a szerzetesi életről. Élete hosszú tapasztalata alapján mit mondana el rövid útravalóként egy kezdő szerzetesnek. Amit mondott, azt hiszem, nem csak szerzeteseknek hasznos.

Először azt az elvet mondta el, amit minden lelkigyakorlatában kifejtett: létünk jellege képességi lét, ami azt jelenti, hogy már valami jelen van benne amolyan csíraként, de sok minden még nincs kifejlődve, hanem csak a jövő ígéretét hordozza, ezért fejleszteni kell szüntelen. A már és a még nem feszültségében vagyunk. Az emberi élet egy szüntelen építkezés, arra vagyunk hivatottak, hogy egyre többet kifejlesszünk magunkból. Létünkben van egy nyitottság a jövő felé, amelynek már látszanak a körvonalai, de bele kell növekednünk.

Az emberi életben a létünkre kell figyelni, és a képességeinkre támaszkodva kibontakoztatni. Először is testünk van. Fejlesszük testi képességeinket. Éljünk egészséges, épkézláb életet. Emberségünk része az intellektus is. Szellemi képességeinket ki kell bontakoztatni. Kulturáltabb, műveltebb emberré kell válnunk. Aztán lelkünk is van. Ezen a szinten Isten gyermekei vagyunk és ez már egy már létező valóság, ez Jenő atya szerint a legfontosabb képességünk, de ez is olyan, hogy van benne egy nyitottság a több felé, az életszentség felé.

Hogyan lehet növekedni? A gyakorlatok által. Jenő bácsi nagyon szeretett beszélni az Ignáci Lelkigyakorlatos Könyv első pontjáról, ahol Szent Ignác a gyakorlatokról ír. Az egész kultúránk gyakorlat, ismételt cselekvések sokasága - magyarázta az atya. Létünk pedig olyan, hogy gyakorlatokra van szüksége a kibontakozáshoz, mert csupa képesség vagyunk: testi, szellemi, lelki értelemben. Szüntelen úton vagyunk. Semmi sem teljes még bennünk, semmi sem végleges. A gyakorlatok által megyünk a jövő felé, ezért a gyakorlat óriási jelentőségű. A lelkigyakorlat pedig felismerteti velünk azt, ami vagyok és megláttatja azt, ami még nem vagyok, de amivé válhatok és eszközöket ad, ami által közelebb kerülhetünk a célhoz. A mindennapos elmélkedés is ilyen gyakorlat, amely előre visz bennünket. Ki kell tartani a gyakorlatoknál, ha ez nincs, akkor nincs komoly haladás sem. „A gyakorlat döntő, ragaszkodjunk ehhez életre-halálra” - foglalta össze sommásan.

Jezsuita pályájáról Jenő atya elmondta, a Társaságba való belépés előtt káosz uralkodott az életében. A Társaságban viszont rendet kapott és a testi-lelki kibontakozás útjára lépett. „A Jézus Társasága az ember teljes kibontakoztatására áll rá.” - hangsúlyozta. Nagyon oda kell figyelnünk, hogy sose legyünk egyoldalúak. Az életszentséget mindig a legmagasabban szemünk előtt kell tartsuk, így lehetünk teljesebb emberré, de ezt egészségesen, az emberi létünk minden adottságára figyelemmel kell tenni. Tornászni, egészségesen élni! Jezsuitaként nagy műveltségű, széles látókörű emberekként kell szentnek lennünk. Nem véletlen volt Jenő bácsi remete magányában is folyóiratokkal, könyvekkel körülvéve, nagy figyelemmel kísérte a szellemi életet.  Törekedjünk a teljességre – mondta -, az egyetemességre, az igazi katolicitásra, minden egyoldalúság elkerülésére. Egymást is segíthetjük ebben a teljességre törekvésben. Ugyanakkor a művelődésünk nem öncél, testvéreink javára és „nem az űrbe” művelődünk, mert egymásért vagyunk.

A lelki életről elmondta, hogy a mindennapos egy órás, Szent Ignác módszerével végzett ima döntő fontosságú volt az életében. A szétszórattatásban ez adta neki a megtartó erőt. „Ezt sosem szabad elhagyni, ezen múlik a mi jezsuita életünk, óriási jelentőségű, ez által él az ember lelki életet.” Valóban így élt, előttem van most is az alakja, ahogy kora reggel becsoszogott a kápolnába és lekuporgott a sámlira a tabernákulum előtt. Az oltár mögül csak a sapkája látszott ki a kis embernek, sapkában imádkozott ugyanis télen.

Mit jelent Jezsuitának lenni? Erre a kérdésre Jenő bácsi azt válaszolta, hogy: Jézus társának lenni. Bensőséges, szoros kapcsolat az Úr Jézussal. Őt szeretni. Na és persze Szent Ignác társa lenni. A jezsuita élet alapja pedig a Lelkigyakorlatok.

Most, hogy újraolvasom a 10 évvel ezelőtt írt feljegyzéseimet, rácsodálkozom, hogy munkám során mennyiszer visszatérnek gondolatok, melyeket immár a sajátomként használok, de ettől az örökfiatal bácsitól hallottam. Gyakran kísérek lelkigyakorlatokat Püspökszentlászlón, ezt a cikket is itt írom. Minden alkalommal felkeresem Jenő bácsi sírját. Jenő atya gyakran használt felszólítása, amelyet akkor is mondott, amikor utoljára találkoztunk még, mindig a fülembe cseng: „Tartsunk össze!” Tapasztalom azóta is, hogy ez működik.

Koronkai Zoltán SJ

Cimke: