"A Társaság feszültségben levő intézmény, mindig gyökeres feszültségben él. A jezsuita decentralizált ember. A Társaság is önmagában decentralizált: központja Krisztus és az ő egyháza. Ha a Társaság Krisztust és az egyházat helyezi a középpontba, egyensúlyának két alapvető vonatkozási pontja van ahhoz, hogy a peremterületeken éljen."
Ferenc pápa

Nemrégiben jelent meg Ferenc pápa interjúja melyet a Civiltá Cattolica főszerkesztője António Spadaro szerkesztett. Ebben Ferenc pápa többek között arról is beszél, hogy miért lett jezsuita, mit is jelent egy jezsuita számára pápának lenni, vagy, hogy ki az ő jezsuita példaképe, egyáltalán miképpen látja a Jézus Társasága küldetését? Részleteket közlünk a hosszú interjú ide vonatkozó elemeiből. 

Miért lett jezsuita?

Folytatom azzal, amit első kérdésként választottam: „Szentatya, mi indította arra a döntésre, hogy belépjen a Jézus Társaságába?”

„Én valami nagyobbat akartam. De nem tudtam, hogy mit. Amikor beléptem a szemináriumba, a domonkosok tetszettek nekem, és voltak is domonkos barátaim. De aztán a Társaságot választottam, amit már jól ismertem, hiszen a szeminárium a jezsuitákra volt bízva. A Társaságból három dolog érintett meg: a missziós jellege, a közösség és a fegyelem. Érdekes ez utóbbi, mert én születésemtől fogva fegyelmezetlen vagyok. De a fegyelmezettségük, ahogyan az időt beosztják, mélyen megérintett. A harmadik dolog pedig valóban alapvető számomra: a közösség. Mindig is kerestem a közösséget. Soha nem tartottam magamat magányos papnak: szükségem van közösségre. Ez látható abból a tényből is, hogy itt lakom, a Szent Márta Házban: a pápaválasztás idején a nekem kisorsolt 207-es szobában laktam. Ahol most vagyunk, az egy vendégszoba. Ezt választottam, itt lakom a 201-es szobában, mert amikor birtokba vettem a pápai lakosztályt, megszólalt bennem egy nagyon határozott »nem«.

A pápai lakosztály az Apostoli Palotában nem fényűző. Ősi, ízléses, nagy, de egyáltalán nem fényűző. De végül is olyan, mint egy oldalára fordított tölcsér. Nagy és tágas, de a bejárat igazából szűk. Ide »cseppszámláló«-val lépnek be, és én nem, nem tudok emberek nélkül élni. Az életemet másokkal együtt kell élnem.”

Miközben a pápa a misszióról és a közösségről beszél, eszembe jutnak a Jézus Társasága mindazon dokumentumai, amelyekben a „misszióért élő közösségről” van szó, és a pápa szavaiban rálelek ezekre a gondolatokra.

Mit jelent egy jezsuita számára pápának lenni?

Tovább szeretnék haladni ebben az irányban, és abból a tényből kiindulva kérdezem a pápát, hogy ő az első jezsuita, akit megválasztottak Róma püspökének: „Hogyan értelmezi az egyetemes egyház szolgálatát, amire a szentignáci lelkiség fényében kapott megbízatást? Mit jelent egy jezsuita számára pápának lenni? Az ignáci lelkiség melyik eleme segíti legjobban szolgálata megélésében?

„A megkülönböztetés – feleli Ferenc pápa. A megkülönböztetés egyike azon dolgoknak, amelyeken Szent Ignác sokat és nagy lelki odaadással dolgozott. Számára ez eszköz, hogy mind jobban megismerje az Urat, és szorosabban kövesse. Mindig mélyen megérintett az az alapelv, amellyel leírják Ignác látomását: Non coerceri a maximo, sed contineri a minimo divinum est. Sokat töprengtem ezen a mondaton a rendben mint vezető, mint elöljáró: a legnagyobb sem képes magába zárni, de a legkisebb is be tudja fogadni. A nagy és a kicsi ezen erénye a nagylelkűség, mely abból a helyzetből, amelyben az adott pillanatban vagyunk, mindig a horizontra figyel. Azt jelenti, hogy megtesszük a mindennapok kis dolgait Isten és az emberek felé nyitott, nagy szívvel. Vagyis a kis dolgokat nagy horizontokon, Isten országa horizontjain értékeljük.

Ez a vezérelv viszonyítási pontokat kínál a helyes álláspont elfogadásához a megkülönböztetés számára, hogy Isten dolgait az ő szemszögéből lássuk. Szent Ignác számára a nagy alapelveknek bele kell testesülniük a tér, az idő és a személyek életkörülményeibe. XXIII. János a maga módján ilyen kormányzási álláspontra helyezkedett, amikor vezérelvét ismételgette: Omnia videre, multa dissimulare, pauca corrigere, mert jóllehet mindent (omnia) látott, a teljes dimenziót, mégis úgy tartotta jónak, hogy a kevésben (pauca), a legszűkebb dimenzióban cselekedjen. Lehetnek nagy terveink, de a megvalósításkor kevés és kicsiny dolgon munkálkodjunk. Vagy használhatunk gyenge eszközöket, amelyek hatékonyabbnak bizonyulnak, mint az erős eszközök, ahogy Szent Pál mondja a Korintusiaknak írt első levelében.

Ez a megkülönböztetés időt igényel. Sokan úgy gondolják, hogy a változások és a reformok rövid idő alatt megtörténnek. Hiszem, hogy mindig szükség van időre a valódi, hatékony változás alapjainak a letételéhez. Ez a megkülönböztetés ideje. Némelykor a megkülönböztetés azonnali cselekvésre ösztönöz, pedig kezdetben úgy gondoltuk, később kell cselekednünk. Ez történt velem is az elmúlt hónapokban. A megkülönböztetés mindig az Úr jelenlétében történik, figyelve a jelekre, az eseményekre, meghallgatva az embereket, különösen a szegényeket. Az én választásaim, még az élet hétköznapi részéhez tartozók is, mint például egy szerény autó használata, mind a lelki megkülönböztetéshez kapcsolódnak, ami olyan követelményre válaszol, mely a dolgokból, az emberekből, az idők jeleinek olvasatából ered. Az Úrban való megkülönböztetés vezet engem abban, ahogyan kormányzok. Nos hát, én nem bízom a hirtelen hozott döntésekben! Nem bízom az első döntésben, vagyis az első dologban, ami az eszembe jut egy döntés meghozatalakor. Az ilyen döntés általában elhibázott. Várnom kell, magamban értékelni, rászánni a szükséges időt. A megkülönböztetés bölcsessége megment az élet szükségszerű kétértelműségétől, és segít megtalálni a legalkalmasabb eszközöket, amelyek nem mindig azok, amelyek nagynak és erősnek látszanak.”

A Jézus Társasága

A megkülönböztetés tehát a pápa lelkiségének egyik tartópillére. Ebben sajátos módon jut kifejezésre az ő jezsuita identitása. Kérdem tehát tőle, mit gondol, miben lehet ma a Jézus Társasága az egyház szolgálatára, mi a sajátossága, és milyen esetleges kockázattal jár mindez.

„A Társaság feszültségben levő intézmény, mindig gyökeres feszültségben él. A jezsuita decentralizált ember. A Társaság is önmagában decentralizált: központja Krisztus és az ő egyháza. Ha a Társaság Krisztust és az egyházat helyezi a középpontba, egyensúlyának két alapvető vonatkozási pontja van ahhoz, hogy a peremterületeken éljen. Ha azonban túl sokat foglalkozik saját magával, ha önmagát helyezi a központba, mint egy szilárd és jól »felfegyverzett« struktúrát, akkor fennáll a veszélye, hogy önmagát stabilnak és önmagában is elégségesnek érezze. A Társaságnak állandóan maga előtt kell tudnia a mindig nagyobb Istent (Deus semper maior), Isten nagyobb dicsőségének örök keresését, az egyházat, a mi Urunk Krisztus igazi jegyesét, Krisztus Királyt, aki meghódít bennünket, és akinek felajánljuk egész valónkat és minden fáradozásunkat, még ha törékeny, alkalmatlan cserépedények vagyunk is. Ez a feszültség folytonosan segít minket, hogy kilépjünk önmagunkból. Egy további eszköz, amely a decentralizált Társaságot valóban erőssé teszi, egyszerre atyai és testvéri eszköz, a »lelkiismereti beszámoló«, mert valóban ez segíti őt a legjobban misszióba indulni.”

Itt a pápa hivatkozik a Jézus Társasága Rendalkotmányának különleges pontjára, melyben azt olvassuk, hogy a jezsuitának „fel kell tárnia a lelkiismeretét”, vagyis a benső helyzetét, amiben él, oly módon, hogy elöljárója mind tudatosabb és előrelátóbb lehessen az adott személy misszióba küldése során.

„De nehéz a Társaságról beszélni – folytatja Ferenc pápa. Amikor túlmagyarázzuk, kockáztatjuk a tévedés lehetőségét. A Társaságról csak narratív formában szólhatunk. Csak a narráció során tudunk megkülönböztetést tenni, és nem a filozófiai vagy teológiai fejtegetésekkel, amelyekben viszont vitatkozhatunk. A Társaság stílusa nem a vitatkozás stílusa, hanem a megkülönböztetésé, amely nyilvánvalóan feltételezi a megvitatást a folyamat során. A misztikus légkör nem szabja meg a határokat, nem teszi teljessé a gondolkodást. A jezsuita ne a lezárt, hanem a nyitott gondolkodás embere legyen. Voltak korszakai a Társaságnak, amelyekben zárt, merev, inkább oktató-aszketikus gondolkodásmód jellemezte: ez az eltorzulás eredményezte feloszlatását.”

A pápa most a Társaságban ismert, a XX. században megfogalmazott egyfajta gyakorlati összegzésre hivatkozik, melyet úgy tekintettek, mint ami helyettesíti a Rendalkotmányt. A jezsuiták képzése egy időben ezen a szövegen alapult, olyannyira, hogy voltak, akik soha nem is olvasták a Rendalkotmányt, amely pedig alapvető szöveg. A pápa számára ezen időszak során a Társaságban a szabályok azt a veszélyt hordozták, hogy a betűk megölik a lelket, és a Társaság engedett annak a kísértésnek, hogy túlmagyarázza és túlhangsúlyozza saját karizmáját.

Folytatja: „Nem, a jezsuita mindig gondolkodik, folyamatosan kémleli a látóhatárt, amely felé mennie kell, Krisztust helyezve a középpontba. Ez a jezsuita igazi ereje. És ez ad erőt a Társaságnak, hogy tovább kutasson, hogy teremtő és nagylelkű maradjon. Tehát, ma sokkal inkább, mint valaha, szemlélődőnek kell lennie a cselekvésben, mély közelséget kell élnie az egész egyházzal mint Isten népével és mint a hierarchikus anyaszentegyházzal. Ez nagy alázatot, áldozatot, bátorságot igényel, különösen viták idején, vagy ha valakit félreértenek, rágalmaznak. Mégis ez a legtermékenyebb magatartás. Gondoljunk csak az elmúlt idők feszültségeire a kínai rítusok, a malabár rítusok esetére vagy a redukciókra Paraguayban.

Én magam vagyok a tanúja azoknak a meg nem értéseknek és problémáknak, amelyeket a Társaság a közelmúltban is megélt. Nehéz idők voltak, különösen, amikor a pápának tett engedelmességi, vagyis a »negyedik fogadalom« minden jezsuitára való kiterjesztéséről volt szó. Ami nekem biztonságot adott Arrupe atya idejében, az az volt, hogy ő az imádság embere volt. Jól emlékszem arra, ahogyan a földön ülve imádkozott, úgy, ahogy a japánok is teszik. Ezért volt helyes a magatartása, és ezért hozott hibátlan döntéseket.”

A modell: Fáber Péter, a „reformált pap”

Ezen a ponton felteszem magamnak a kérdést, vajon a jezsuiták között a Társaság alapításától napjainkig vannak-e olyan egyéniségek, akik különösképpen megérintették a pápát. Így aztán arról kérdezem őt, hogy kik ezek és miért. Szent Ignácot, Xavéri Szent Ferencet említi, majd megáll egy olyan alaknál, akit a jezsuiták ismernek, de szélesebb körben biztosan nem ismert: ő a savoyai Boldog Fáber Péter (1506–1546). Egyike Szent Ignác első társainak, sőt az első, akivel egy szobában laktak a párizsi Sorbonne egyetem diákjaiként. A harmadik szobatárs Xavéri Szent Ferenc volt. Fáber Pétert IX. Piusz avatta boldoggá 1872. szeptember 5-én, és folyamatban van a szentté avatása.

A pápa említést tesz Fáber emlékiratának (Memoriale) egyik kiadásáról, melyet ő készíttetett Miguel A. Fiorito és Jaime H. Amadeo jezsuita szakértőkkel. Az egyik kiadás, amely különösképpen tetszik neki, Michel de Certeau gondozásában jelent meg. Kérdem a pápától, miért éppen Fáber szimpatikus neki, és milyen vonásai érintették meg.

„Az hogy párbeszédet folytatott mindenkivel, a legtávolabbiakkal, sőt az ellenfeleivel is, egyszerű vallásossága, bizonyos fokú naivitása, szolgálatkészsége, a figyelmes benső megkülönböztetése, a tény, hogy nagy és erős döntések embere, ugyanakkor képes vonzó, nyájas lenni…”

Miközben Ferenc pápa felsorolja ezeket a személyes vonásokat az ő kedvelt jezsuitájáról, megértem, miért éppen ő lett számára életpélda. Michel de Certeau egyszerűen „reformált papnak” nevezi, aki számára a benső tapasztalat, a dogmatikai pontosság és a strukturális reform egymástól elválaszthatatlanok. Úgy tűnik, értem már, hogy Ferenc pápát miért éppen ez a reformtípus inspirálja. Ezután a pápa a rendalapító igazi arcáról kezd beszélni.

„Ignác misztikus és nem aszkéta. Mindig felbosszant, ha azt hallom, hogy a lelkigyakorlatok csak akkor ignáciak, ha csendben végzik. Valójában a lelkigyakorlatok teljesen ignáciak lehetnek, végezzük bár a hétköznapokban vagy éppen csend nélkül. Az a Társaságban is (különösen spanyol környezetben) elterjedt irányzat, amely az aszketizmust, a csendet és a bűnbánatot hangsúlyozza, torz. Én azonban a misztikus vonalhoz állok közel, Louis Lallement és Jean-Joseph Surin vonalához. És Fáber Péter egy misztikus volt.”

Az első szerzetes pápa 182 év után…

Ferenc pápa az első pápa, aki szerzetesrendből jön a kamalduli XVI. Gergely után, akit 1831-ben, 182 éve választottak meg. Kérdem tehát: „Mi a helye ma az egyházban a szerzeteseknek és szerzetesnőknek?”

„A szerzetesek próféták. Ők azok, akik olyan Jézus-követést választottak, mely az ő életét utánozza az Atya iránti engedelmességgel, szegénységgel és szüzességgel. Ebben az értelemben a fogadalmak nem válhatnak karikatúrává, mert akkor a közösségi élet pokollá változik, a szüzesség pedig agglegények életmódja lesz. A szüzességi fogadalom a termékenység fogadalma kell, hogy legyen. Az egyházban a szerzetesek különös módon arra kaptak meghívást, hogy próféták legyenek, akik arról tanúskodnak, hogyan élt Jézus ezen a földön, és akik hirdetik, hogy milyen lesz Isten országa a maga teljességében. Soha nem mondhat le egy szerzetes a prófétálásról. Ez nem jelent szembefordulást az egyház hierarchiájával, még ha a prófétai szerep és a hierarchikus szerkezet nem is esik egybe. Egy maradandóan pozitív javaslatról szólok, aminek persze nem kell félénknek lennie. Gondoljunk csak a nagy szent remetékre, szerzetesekre és szerzetesnőkre, kezdve Szent Antal apáttal. Prófétának lenni néha azt is jelenti, hogy nyersen cselekszik, nem is tudom hogy mondjam… A prófécia lármás, zajos, egyesek szerint „kaszinós”. De valódi karizmája a kovász: a prófétálás az evangélium szellemét hirdeti.

Imádság

„Minden reggel imádkozom a breviáriumot. Szívesen imádkozom a zsoltárokkal. Majd bemutatom a szentmisét. Elimádkozom a rózsafüzért. Amit tényleg kedvelek, az az esti szentségimádás, még akkor is, amikor halálosan fáradt vagyok, vagy ha másra gondolok, vagy egyenesen elalszom. Esténkét tehát, hét és nyolc között egyórás szentségimádást tartok. De gondolatban imádkozom akkor is, amikor fogorvosra várok, vagy a nap egyéb időszakaiban.

Az imádság számomra mindig »emlékszerű« imádság, tele emlékezéssel, emlékekkel, felidézem életem eseményeit, és visszaemlékezem azokra a dolgokra, amelyeket az Úr vitt végbe az egyházában vagy egy adott plébánián. Az imádság tehát memória, emlékezés, amiről Szent Ignác beszél a Lelkigyakorlatok első hetében a keresztre feszített Krisztussal való irgalmas találkozás után. Felteszem a kérdést magamnak: »Mit tettem én Krisztusért? Mit teszek Krisztusért? Mit kell tennem Krisztusért?« Emlékezetről szól Ignác a szeretet elnyerésére irányuló szemlélődésben, amikor azt kéri, hogy idézzük emlékezetünkbe a megkapott javakat. De mindenekelőtt azt is tudom, hogy az Úr emlékezetében tart engem. Én elfelejthetem Őt, de tudom, hogy Ő soha, de soha nem feledkezik meg rólam. Az emlékezés alapozza meg gyökeresen a jezsuita szívét: a kegyelem emlékezete, amiről a Második Törvénykönyv beszél, Isten műveinek az emlékezete, amelyek az Isten és népe közötti szövetség alapját képezik. Ez az emlékezet tesz engem egyszerre gyermekké és atyává is.”