" Nem vagyok, és nem is leszek szupermen, nem én fogok megoldani minden problémát. Az Úr az, aki gondot visel mindenkiről, nekem „csak” késznek kell lennem, hogy abban működjek vele együtt, amiben számít rám."
Nevelős Gábor SJ

Nevelős Gábor novíciátusi tapasztalatairól így ír a Szív 2013 júniusi számában:

Évekig tartó keresés után 2011-ben felvételemet kértem a jezsuita rendbe, és novícius, azaz újonc szerzetes lettem. Mindez nemcsak otthon és a munkahelyemen verte ki a biztosítékot, és rázta fel a baráti kapcsolataimat is, hanem újabb kihívások tárházát nyitotta meg számomra. Ráadásul nem valami véletlen folytán, hanem a Társaság nem titkolt szándéka szerint… Miért járom mégis ezt az utat? Hamarosan talán ez is világosabb lesz. 

 

SENKI SEM SZIGET

Jó esetben az ember ezen az úton sem egyedül indul el. Szerencsére az utóbbi három évfolyam novíciusai is társakkal együtt vághattak neki a kalandnak. 

Miért olyanfontos ez? Hiszen én nem egy ember mellett akarok teljesen elköteleződni. Ugyanakkor azt érzem, hogy a képzés hivatalos része mellett a közösség az, ami a legtöbbet alakít rajtunk. Együtt élni 2-5 olyan fiatalemberrel, akik ugyanarra vállalkoznak mint én, egyszerre támasz és teher is. Korábban jó pár éven keresztül éltem kollégiumban, a közösségi élet nem volt ismeretlen számomra. Mégis az, hogy együtt tanulunk és imádkozunk, együtt végezzük a házimunkát és kapcsolódunk ki, nekem is új szintet hozott. Számtalan szép pillanattal, emberileg és a hivatásban is megerősítő élménnyel lettem gazdagabb azáltal, hogy közösségben élhetek. Mégis, ahogy én is, szerintem minden novícius néha elmereng azon, milyen érdekes ízlése van Jézusnak, hogy ilyen embereket hív meg Társaságába… De hát Ő a főnök, és jól is van ez így!

A KÉRDÉS

A közösségi élet nagyon reálissá teszi azt a fennkölt elhatározást, amellyel az ember rálép az útra. Konkrét személyekkel, konkrét helyzetekben élhetem meg, mit jelent számomra az Isten-keresés. A Vele való bensőséges kapcsolat az alapja életünknek, de ezt nem csak a jezsuitáknál, nem csak szerzetesként élhetném meg. A kérdés az, hogy az enyém-e, akarom-e ezt a sajátos életformát, ezt a Társaságot, ezt a szolgálatot, ezt a lelkiséget, hogy kereteket és segítséget nyújtson.

TÜKÖRBEN VILÁGOSAN?

A noviciátus a nagy szembenézés ideje. „Ki vagyok én?” „Ki vagy nekem, Jézus?” Súlyos témák ezek és a tét is nagy. Így akarom-e leélni az életemet, vagy másképp? Aki egy kicsit is komolyan veszi ezeket a kérdéseket, személyiségének minden szintjét megmozgatják. Mindez legerőteljesebben a 30 napos lelkigyakorlaton éleződik ki. Viszont minden segítséget megkapunk ahhoz, hogy kiérlelt válaszokat találjunk. Egy tapasztalt kísérő, csend, lecsökkent kommunikáció a külvilággal, a világos kereteket adó napirend. Olyan kincs, hadd ne mondjam, luxus, hogy lehetőségem volt így találkozni azzal, Aki az életet adja nekem. Ez általában mégsem fáklyásmenet, de pont ezért tágíthatja ki határaimat.

A hétköznapokban a tanulmányok, feladatok közepette törekszünk figyelmünket a lényegre, a jelenlétre fókuszálni. Ezzel kapcsolatban ajánlom az előttünk lévő generáció rövidfilmjét – Examen (egy jezsuita novícius hétköznapja) címen –, ami az interneten is megtalálható. 

EXTRÁK

Szent Ignácnak köszönhetően ráadásként bizonyos gyakorlatok is tartoznak a noviciátushoz. Ilyen a már említett szemlélődő lelkigyakorlat. A házimunkák egy részét is magunk látjuk el, takarítunk, konyhában ügyeskedünk, ministrálunk,kertészkedünk stb. Szárnypróbálgatásként próbaprédikációkat tartunk kisebb-nagyobb közösségben, illetve van, hogy kiszakadunk a ház védett közegéből és a „terepre” megyünk. Élet és halál határmezsgyéjére a kórházi szolgálatban. A gondviselés és a kiszolgáltatottság keverékébe, mikor pénz nélkül elzarándokoltunk Lengyelországba. Továbbá iskolai, kollégiumi vagy éppen szerkesztőségi munkába. Ezeket az „extrákat” probációnak nevezzük.

Legfrissebb élményünk ezek közül az iskolai probáció. Két társam, Bellovics Gábor és Jancsó Árpád a miskolci Jezsuita Gimnáziumban végezte ezt a gyakorlatot, én pedig Szatmárnémetiben, a Hám János Iskolaközpontban. Bárhol is legyen az ember, mindenképpen nagy élmény az iskolai élet. Lehet, hogy ezt nem minden diák gondolja így, de fiatal szerzetesként felüdülés volt gyermekek között lennem, azzal együtt, hogy olykor saját korlátaimba ütköztem. Viszont a probációban nemcsak belső határokat, hanem a magyar–román határt is át kellett lépnem. Belepillanthattam a nemzetek és felekezetek egymás mellett élésének szép és fájdalmas mozzanataiba is. Szatmárnémetiben a magyar jezsuita jelenlétnek is gazdag hagyománya van. Rendtársaink 1640-től kisebb-nagyobb megszakításokkal plébániát, iskolát, kollégiumot vezettek a városban. Mivel viszont a kommunista diktatúra itt sem tűrte meg rendünket, nekik negyven évig csak a szétszóratás keserű kenyere jutott.

ROMÁN–MAGYAR BARÁTSÁG?

A rendszerváltás után Szatmárnémetibe is a román rendtartomány újraéledésével érkeztek vissza a jezsuiták. Jelenleg négy főből álló közösség él itt, akik a megérkezésem napjától nagy szeretettel fogadtak maguk közé. Mennyi, de mennyi előítéletet és görcsöt oldott bennem, hogy rendes román emberekkel élhettem együtt! A közös nyelv általában az angol volt, igaz tettem néhány szerény kísérletet a román nyelv elsajátítására is. Hála Istennek, van ott egy „jolly joker” ember is, Miklós Claudiu atya, aki románul és magyarul is folyékonyan beszél. Ahogy a két rendtartomány közeledésében, úgy az én beilleszkedésemben is nagy szerepet játszott. Sokat segített, hogy a hazámmal, és eddigi életemmel való kapcsolatot megőrizzem. Úgy fest, hogy a jezsuitáknál a két nemzet együttműködésének is lesz folytatása. A végén még mások is kedvet kapnak hozzá.

SZÉTTÖRNEK AZ ILLÚZIÓK

Azt hiszem, a probációk közül ez volt az, ami leginkább bemutatta számomra, milyen a jezsuita életforma. Amikor a benső életet összhangba kell hozni a szolgálattal, az elvárásokkal. Amikor saját bőrömön érzem, mennyire szükségem van kellő alvásra, testmozgásra és mindennapi elmélkedésre. Ezekre épülhetnek támogató vagy baráti kapcsolatok rendtársakkal és a többi emberrel. Ebből nőhet ki az a munka, amit a lelkekért és Istenért végzünk. Az önfeledt pillanatok mellett a kudarcok is fontosak voltak. Olyan kultúrsokkot jelentett az első hét, amikor minden nap rengeteg új embert és rám váró feladatot ismertem meg, hogy ágynak is dőltem. Meg kellett tanulnom, hogy fejleszt, ha feszegetem teljesítőképességem határait, de van, ahol meg kell tudni állni, és nemet mondani. Megosztani nehézségeimet a társaimmal. Nem vagyok, és nem is leszek szupermen, nem én fogok megoldani minden problémát. Az Úr az, aki gondot visel mindenkiről, nekem „csak” késznek kell lennem, hogy abban működjek vele együtt, amiben számít rám.

REMÉNY

Sokféle munkakört próbálhattam ki. Lelki napok szervezése, „spiri” órák az iskolában, kollégiumban imaiskola, ének és játék az óvodásokkal, délutáni iskola cigánygyermekekkel stb. Nagyon élveztem, hogy ennyiféleképpen találkozhatok emberekkel. A lényeg mégis ugyanaz: együtt fedezni fel Isten jelenlétét életünk bármely pillanatában. Nagy löketet adott az a sok szeretet, amit a gyermekektől kaptam, és így tényleg érdemes élni! A próbatételeket lehet nagyon élvezni és szenvedni is bennük. Mindenképpen mélyen megdolgoztatnak és formálnak. A szépet könnyű elfogadni, de az érzelmi és fizikai határhelyzeteket sokszor nem tudjuk hova tenni. Abban reménykedhetünk, hogy ezeken „sikeresen túljutva képesek leszünk tudatosabban, szabadabban és határozottabban igent mondani az Úrnak.” (Lelki képzés a novíciátusban c. dokumentum)

SZÁRNY VAGY TEHER?

Én is szoktam néha elégedetlenkedni. De aztán rádöbbenek, hogy mégiscsak most van itt az ideje, hogy átérezzem döntésem súlyát. Most nézzek szembe azzal, hogy mit vállalok és mi az, amit elengedek. Kóstoljak bele az életforma örömébe és fájdalmába egyaránt, hogy felismerjem, boldogabbá tesz-e. Lehúz, vagy éppen hogy felszabadít? A Rendalkotmány szerint az újoncok „alaposan fontolják meg, hogy van-e annyi lelki tőkéjük, hogy e torony felépítését befejezhessék” (Formula Instituti Societatis Iesu 4. fejezet), azaz jezsuitaként hűségesen és örömmel tudják- e élni egész életüket. Vajon „ígér-e a Szentlélek” elegendő kegyelmet az evangéliumi tanácsok radikális követéséhez? Nyomasztó teher lesz-e számomra a szegénység, tisztaság és engedelmesség vállalása? Vagy egy pozitív választás, ami az Istenhez vezető utat teszi könnyedebbé? Nem arról szól ez a keresés, hogy tegyünk-e valami nagyot, hanem hogy elfogadjuk-e azt a különleges barátságot, amelyet Ő kínál nekünk.

TOVÁBBI TÁMASZOK

Azért a mi életünk sem csak szabályokból, próbatételekből és nagy kérdésekből áll. Van idő játékra, kirándulásra, sportra, egy-egy jó filmre, oldott beszélgetésre is. Különösen nagy ajándék, hogy társaimmal együtt zenélünk a magunk örömére vagy akár szentmisén. Van még két, a lelki úton és a jezsuita életben járatos kísérőnk is, a novíciusmester, Lukács János atya és segítője, Nagy Ernő testvér. Mint a lelkigyakorlaton, a noviciátusban is a Szentlélek vezetését kérjük, de sokat segít, ha van mellettünk emberi támasz is. Házunkban ráadásul ún. „iker-közösség” él, vagyis a legfiatalabbak és a provincia legtapasztaltabbjai. Nem kis dolog reggelenként egy asztalnál majszolni a vajas kenyeret élő legendákkal, mint pl. Nemeshegyi Péter atyával. Természetesen ez sem egy ideális társaság, hiszen a jezsuita is ember, de olykor azt érzem, így szabad megöregedni. Őrizve a hitet, gyengeségben is szolgálni, és ami nagyon fontos: humorérzékkel. Adja az Úr, hogy az útjuk elején tartó „novácok” is rátaláljanak erre.  

A Szív, 2013 június