Papok, szerzetesek, ilyesmiket szoktak mondani, amikor visszaemlékeznek, arra, hogy hivatásuk kezdetén mit éreztek:

  • Nyugtalanság. Valahogy nem tölti be a szívemet, amit jelenleg csinálok. Lehet értékes, de mégsem elég. Valami többre vágyom, csak nem tudom mi is az.
  • Jézus személye nagyon fontossá válik számomra. Vágyom jobban követni Őt. Szeretek Vele időt tölteni az imában. Barátok vagyunk. Vágyom egy még mélyebb kapcsolatra Vele, radikálisabban az Övé lenni.
  • A Szentmise nagyon sokat kezd jelenteni számomra.
  • Újra és újra felmerül bennem a vágy, hogy többet adjak Istennek és az embereknek.
  • Vonz a szerzetesi vagy a papi élet, szívesen álmodozom róla. Lelkesítenek bizonyos oldalai. Van, hogy el tudnám magam képzelni, hogy misézek, hirdetem az evangéliumot. Ez olyan jó érzéssel tölt el. Főleg amikor Istenhez közel érzem magam, akkor tűnik vonzónak ez az út.
  • Olykor nagyon ellentétes érzéseim vannak. Hol arra vágyom, hogy szerzetes legyek, máskor meg a házasság vonz nagyon. Ilyenkor meg inkább félek, hogy Isten szerzetesnek hiv. Vajúdom a dilemmán. Erősen hullámoznak az érzéseim.
  • Mondták már nekem mások is, hogy el tudnának képzelni papnak, szerzetesnek.
  • Nagyon szeretnék segíteni a szegényeken, rászorulókon. El tudnám magam képzelni, hogy értük éljek.
  • Olyan jó lenne megismertetni Jézust másoknak. De hogyan?
  • Megragadott Szent Ignác (Szent Ferenc, Don Bosco stb.) alakja. Nagyon elkezdett érdekelni. Párhuzamokat látok az életem és az ő élete között.
  • Ha olvasok a jezsuitákról (verbitákról, domonkosokról stb.), a rend tevékenységéről, történetéről, akkor lelkesedést érzek. Szívesen lennék olyan, mint ők, tenném azt, amit ők. 

Ha több ezek közül igaz rád, bizonyos rendszerességgel előforul, érdemes komolyan feltenned a kérdést: "talán engem hív?"