"Loyolai Ignác életébe közvetlenül belépett az Isten és végérvényesen megváltoztatta azt. Nem véletlenül mondogatta: „csak kevesen sejtik, hogy Isten mivé alakítaná őket, ha teljesen átengednék magukat neki.” Tapasztalatból tudta, mit jelent ez. Ismerte Istent, őt, a valódit és élőt, hiszen találkozott vele; tudta, hogy hallgatag, név nélküli és kifürkészhetetlen titok, mégis közel van szentháromságos lényegében minden emberhez."

Kezdő filozófia- és teológiatanár koromban azzal szórakoztattam magam, hogy – órakészület címén – több monográfiát és könyvfejezetet is átolvastam egy-egy terítékre kerülő szerzővel kapcsolatban. itt vettem észre, hogy – mintha mindenki a saját Platónjáról, szent tamásáról, Hegeléről írna! – a leírások gyakran nemcsak hogy nem hasonlítanak egymásra, de mintha magával a vizsgált szerzővel sem állnának köszönő viszonyban…

Előzetes módszertani megjegyzések

Az a benyomásom, hogy a filozófusok és a teológusok akaratlanul is a saját előítéleteik igazolására használják fel kutatásuk tárgyát, s legszívesebben azt olvassák ki belőle, ami a saját szájuk íze szerint való. Márpedig, ha még egy tudós is – minden elővigyázatossága ellenére – mintegy „saját magát írja bele” az elemzett szerzőbe, akkor azt hiszem, nem volna szabad megengedni, hogy szentekről mások is, mint szentek írhassanak.

Bármi, amit szóban megfogalmazunk vagy papírra vetünk, töredékes és jelentős részben saját (nemritkán bűntől fertőzött) elfogultságainkat tükrözi. Így van ez akkor is, amikor egy olyan rendkívüli egyéniséget próbálunk megközelíteni, mint Loyolai Szent Ignác (1491?–1556). Hiszen őt is csak saját élettapasztalataim és kultúrám szűrőjén keresztül vagyok képes szemügyre venni! Márpedig ahhoz, hogy tényleg hűséges portrét tudjak festeni róla, mintegy „belülről” kellene ismernem őt: tudnom kéne, mi lelkesítette, mit élt át imádság közben, milyen örömök és gondok foglalkoztatták, amikor rendjét, a Jézus Társaságát megalapította. De nincs menekvés: bár elvileg nem létezhet olyan nézőpont, ahonnan úgymond „objektív rálátás” nyílna Szent Ignác lelkiségére, a híres- neves „jezsuita karizmára”, ez nem mentesít annak terhétől (és kiváltságától), hogy a tőlem telhető legnagyobb pontossággal meg ne kíséreljem rekonstruálni e spiritualitás legfontosabb elemeit és jellegzetességeit.

Közvetlen istentapasztalat

Loyolai Ignác életébe közvetlenül belépett az Isten és végérvényesen megváltoztatta azt. Nem véletlenül mondogatta: „csak kevesen sejtik, hogy Isten mivé alakítaná őket, ha teljesen átengednék magukat neki.” Tapasztalatból tudta, mit jelent ez. Ismerte Istent, őt, a valódit és élőt, hiszen találkozott vele; tudta, hogy hallgatag, név nélküli és kifürkészhetetlen titok, mégis közel van szentháromságos lényegében minden emberhez. Megtapasztalta őt; az alakon túlit, akihez semmi sem fogható, mert a róla való képeinket és elképzeléseinket mérhetetlenül meghaladja. Őt igyekezett követni, akit megtérésétől kezdve személyesen ismert; aki oly közel jött hozzá kegyelmével, hogy vakító fényénél életének minden más csillaga elhalványult. Ő érdekelte igazán. Tapasztalatból ismerte; ezért volt képes különbséget tenni az önmagában lévő Isten és a róla szóló emberi szavak, képek és elképzelések között, melyek csak távoli visszfényei tényleges valójának. Tisztában volt vele, hogy Isten – ha éppen úgy tetszik neki – képes közvetlenül is kapcsolatba lépni a teremtményével. Ez volt életének kulcsélménye – a vezérmotívum, ami miatt minden rendelkezésére álló eszközzel a lelkeken akart segíteni.

Jézus Krisztus szolgálata a szegénységben és gyengeségben

Sokféle konkrét út létezik Jézus Krisztus követésére; nincs sok értelme azon igyekezni, hogy közös nevezőre hozzuk őket. Viszont valamennyi útnak – ha hiteles akar maradni – a szegény és megalázott Jézushoz kell vezetnie. Semmi sem olyan fontos, mint ez! Ha a társadalom peremre szorultjai nem érzik a szolidaritásunkat, bizony, minden hiába: nyomot vesztettünk. A magas beosztású egyháziak – püspökök és bíborosok – talán még jobban ki vannak téve a hatalom kísértésének, mint az egyszerű falusi plébánosok – jobban rá is szorulnak az imánkra! Régebben sem volt ez másképp. Nem véletlen tehát, hogy Ignác olyan féltőn igyekezett óvni első társait a gazdagság és a hatalom kísértésétől. A rendi szabályzat egésze azt volt hivatott szolgálni, hogy a jezsuiták kizárólag a Lélek erejére és Krisztus keresztjének „ostobaságára” hagyatkozzanak (1Kor 1,18). De vajon egy rendi karizma intézményesülésével nem kezdődik meg kivédhetetlenül egyúttal az elidegenülés folyamata is? Ó, milyen sürgős lenne, hogy a szerzetesi szegénység fogadalmát ne csak „lelki értelemben” tartsuk követendőnek – hiszen ezt bármely jámbor prelátus elmondhatná magáról! Ha prófétai szerepben akarunk maradni, azaz vindikáljuk magunknak, hogy van mondanivalónk a profán társadalom és a politika főszereplői számára is, akkor az Isten szerelméért vállalt szegénységet és alázatosságot (persze a mai kulturális kontextusban értve) semmi esetre sem szabad feladni! Magától Jézus Krisztustól származó, nyugtalanító eszmék ezek, amelyek állandó fenyegetést jelentenek az intézményes egyház bürokratikus szervezete és adminisztrációja számára is. Ha elhagyjuk őket, azonnal megszűnünk Istenre mutató jel lenni – s ezen a téren, mi tagadás, rendje nem is volt képes mindig és maradéktalanul hűséges maradni Ignáchoz…

Nagyszerű személyes példák

Persze mindig is voltak nagyszabású egyéniségek a jezsuiták között; olyanok, akik nem hagyták feledésbe menni a krisztusi eszményeket. Ők példás alázatosságban és szegénységben követték a Társaság névadóját. Ilyen volt Claver Péter, aki önként vált a dél-amerikai rabszolgák szolgájává; vagy Jean-François Régis, aki radikális módon osztozott a legszegényebbekkel életformájukban. De ilyen volt Friedrich von Spee is, aki védelmébe vette a boszorkányperek vádlottjait, kockára téve ezzel saját életét – amiként azt is, hogy saját rendje megtagadja és kizárja soraiból. Az újkor hajnalán jezsuiták százai és ezrei vállalkoztak elképesztően veszélyes körülmények között a Távol-Kelet felé vezető útra, vagy szálltak vitorlás hajóra a frissen felfedezett Új Világ felé. Már a hajóút során is százával haltak meg különböző fertőzésekben, megérkezve pedig olyan rettenetes próbatételekkel szem- besültek, amikre leglidércesebb álmaikban sem gondoltak. A jól dokumentált csoda azonban abban áll, hogy többségük mindvégig megőrizte lelke derűjét és szeretete ellenállhatatlan kisugárzó erejét – igen, a vértanúság kapujában is! Lehetetlen volna mindenkiről megemlékezni. A közelmúltból azonban kitűnik Alfred Delp, aki, még mielőtt 1945-ben Berlinben a nácik felakasztották volna, bilincsbe vert kézzel aláírta szerzetesi fogadalmait. Valóban, ők egytől-egyig a szegény és alázatos Jézus követői voltak, annak a Léleknek az erejében, akit rendjük közvetítésével ismertek meg (még ha ugyanez a rend a maga egészében nem is volt mindig képes maradéktalanul ugyanerre az alázatra és szegénységre).

De talán nem is lehet biztosítani törvények segítségével a Lélek jelenlétét egy intézményen belül. Hiszen a törvények alkalmasint vagy megölik a Lelket, amelyet megőrizni hivatottak, vagy olyan nagy teret hagynak az egyéni szabadságnak, hogy óhatatlanul is ajtót-kaput nyitnak egy másfajta lélek behatolásának, akár anélkül is, hogy az elhajlók a törvény betűjét feltétlenül megsértenék. Talán egy túlságosan nagyszámú csoport nem is képes gyakorolni a Szent Ignác által bevezetett eszményt és életstílust anélkül, hogy ne szorulna rá lényeges változtatások eszközlésére. Talán már akkor elkezdődött a Lélek elszökése, amikor 1540-ben az első társak „karizmatikus” csoportja átalakult egy, az Egyház által elfogadott szerzetesrenddé…

Egyházhűség és kritika

A jezsuiták azt tanulták meg Ignáctól, hogy – a híres szentignáci egyháziasság szellemében – ne bálványimádó módra szeressék az egyházat, és benne saját rendjüket (ez ugyanis csak „a rendszer, mint rendszer” iránti szeretetet volna, ami sok embertelenséget és egoizmust is leplezhet), hanem annak konkrét, társadalmilag strukturált és történelembe ágyazott, intézményes formájában; akként, ami emberi szavakból, kézzel fogható szentségekből és hierarchikus viszonyrendszerből (püspökökből és pá- pából stb.) áll. Mert a római katolikus anyaszentegyház ilyen. Ezért egyfajta kritikus beállítódás az egyházzal szemben önmagában még nem mond ellent a jezsuita egyháziasságnak: eszerint keresztényként mindig is felvehetünk olyan hozzáállást, amely nem azonosul azonnal és egyértelműen a hivatalos egyházzal, annak külsődleges és intézményi értelmében, hanem első- sorban féltő gonddal igyekszik őrizni az Istennel való közvetlen kapcsolatot. Nem magától értetődő ugyanis, hogy az ő természetfölötti sugallatai minden körülmények között képesek volnának áttörni az egyházi apparátus önvédő páncélzatát. Sajnos sokszor olyan inspirációk is meghallgatás nélkül maradhatnak, amelyekből kétségkívül tanulhatnának az egyház hivatalnokai, hacsak nem akarják visszautasítani a Lélek azon indításait, amelyek nem rendelkeznek eleve egyházi jóváhagyással.

Ilyen sugallat volt a teológia és az egyház történetében a kínai és az indiai missziók módszere, amelyet annak idején Róma ellenzett. Mintegy 400 esztendőnek kellett eltelnie, míg Matteo Ricci (1552–1610) és Roberto de Nobili (1577–1656) a helyi kultúra értékeit tiszteletben tartó megközelítését – az úgynevezett „inkulturáció” módszerét – az egyház rehabilitálta. Pedig itt talán egy olyan teológiai-antropológia megelőlegezéséről  volt szó, amelynek előbb-utóbb meg kell születnie egy olyan egyházban, amely világegyházzá akar válni ahelyett, hogy az európai kereszténység exportálására szorítkoznék. A történelem utólag Ignác fiait igazolta; módszerüket ma pápai dokumentumok méltatják és igyekeznek előmozdítani.

Végszó helyett

A jezsuita spiritualitás mérhetetlen thesaurusának lelki kincsei közül tehát, az én értelmezésemben, ezekre a szempontokra került a hangsúly – bár számos más egyébre is kerülhetett volna. A lényeg röviden is összefoglal- ható: Loyolai Szent Ignác arra vágyott, hogy követői mindent Isten nagyobb dicsőségére tegyenek. A régiek úgy mondták: az ember Istenre képes lény (capax Dei) – ez pedig annyit tesz: képes a szeretetre. Ignác követői éppen ebben igyekeztek kitűnni: a másik ember konkrét és hétköznapi szolgálatában. Úgy tapasztalták, ez egyesít Istennel. Egyre egyszerűbben, magától értetődőbben és önzetlenebbül akartak szeretni – hisz’ a valódi szeretet ilyen. Mert végső soron Isten személyes imában és embertársainkon keresztül történő szolgálata a legegyenesebb út Isten felé; ő itt mutatkozik meg a legegyértelműbben. Isten és a felebarát szeretete az ember szabadsága számára tehát elválaszthatatlan egységet alkot: kölcsönösen feltételezik egymást.

A jezsuita élet nem erkölcsi kötelmek sora: inkább az Istennel egyesült élet szabadság-ígérete. Hiszen nincs annál nagyobb szabadság, mint Neki szolgálni: neki, a Keresztre-feszítettnek és Feltámadtnak, akiben maga a felfog- hatatlan Isten ígérte oda önmagát minden embernek. Neki legyen dicsőség mindörökké!

Megjelent: A Szív, 2013. júniusi számában