"a bibliaolvasásnak ez a gyakorlata mindnyájunkat ahhoz az Igéhez vezet, akiben ismét megtaláljuk egységünket, és aki megrendíti szívünket, miként azét a két tanítványét, akik Emmauszba tartva útközben Jézus szavait hallgatták: »Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?« (Lk 24,32). Ettől a belső tűztől, amelyet az Ige lángra lobbant bennünk, várom én az Egyház megújulását, túl azon a mértéken, amit viták és tárgyalások létre tudnak hozni."
Carlo Maria Martini SJ

Lectio Divina avagy közösségi ifjúsági szentírásolvasás az Ádventben

Él-e benned az Isten szava? Vágysz-e arra, hogy a Szentírás megelevenedjen az életedben? Gyere olvassunk együtt kedd esténként!  

Bármelyik alkalomra jöhetsz

Helyszín: Párbeszéd Háza, Díszterem-kápolna

Időpontok: keddenként este 8.-tól LECTIO 8!

November 19, biblikus bevezető: Horváth Árpád SJ

November 26, biblikus bevezető: Forrai Tamás SJ

December 3, biblikus bevezető: Harai Levente SJ

December 10, biblikus bevezető: Tornya Erika RSCJ

December 17, biblikus bevezető: Varga László SJ

Az alkalmakat Koronkai Zoltán SJ vezeti, Tornya Erika RSCJ közreműködésével. 

parbeszedhaza.hu

Mi is a Lectio Divina?

Az isteni írások, azaz a Szentírás imádságos olvasása. Az Egyház ősi gyakorlata a Lectio Divina, mely különös hangsúlyt kapott a szerzetesi hagyományban, viszont az elmúlt évszázadokban kissé elhanyagolódott a katolikus hívek körében. A II. Vatikáni Zsinat viszont minden keresztényt újra arra buzdított, hogy imádságos módon olvassa a Bibliát. II. János Pál, XVI. Benedek pápák számos alkalommal ajánlották a Lectio Divina végzését. Az ádventi „Lectio 8” alkalmai során közösségben és imádságos módon szeretnénk együtt olvasni Isten Igéjét.  

Carlo Maria Marini a Lectio Divináról

Milánó egykori érseke Carlo Maria Marini SJ sokat tett, hogy a Lectio Divina újra élő gyakorlat legyen a katolikus közösségekben. Az alábbiakban az ő gondolatait olvashatjuk erről:

Milyenek voltak a következmények a lelkipásztori gyakorlat biblikus felélesztésében, főként a hívők »lectio diviná« -ja terintetében?

22 évig Milánó püspökeként alkalmam volt átélni az ilyen, Szentírás által sugalmazott imának konkrét gyümölcseit – mégpedig fiataloknál, de sok felnőtt esetében is, akik ebben a Bibliához közeli kapcsolatban felfedezték annak lehetőségét, hogy életüket Isten akarata szerint alakítsák, a modern nagyvárosban és szekularizált (teljesen evilági) környezetben is.

Sok elkötelezett hívő és sok pap a Szentírás imádságos olvasásában lehetőséget talált élete igazi egységének biztosítására, gyakran sokfelé szaggatott és ezernyi követelmény által szorongatott mindennapjaiban, amikor életbevágó szükség volt szilárd eligazító pontra. Isten terve, amellyel a Bibliában találkozunk, és amelynek Jézus Krisztus a középpontja, lehetővé teszi, hogy saját életünknek valódi egységet adjunk Isten üdvözítő terve jegyében.

A Bibliával való bensőséges kapcsolat abban is segít, hogy megbirkózzunk korunknak egyik legnagyobb kihívásával, a másokkal - akár etnikailag, akár kultúrában idegenekkel – való együttéléssel, anélkül, hogy egymást elpusztítsuk vagy semmibe vegyük, sőt hogy inkább kölcsönös tisztelettel és támogatással keressük a valóban hiteles emberi életet.

Ez vonatkozik minden ökumenikus közeledésre és a nagy vallások közti találkozásokra is. A találkozásnak soha nem szabad összetűzésre vagy elhatárolódásra vezetnie, hanem sokkal inkább arra kell serkentenie a valóban vallásos férfiakat és nőket, hogy megértsék mások értékeit és közvetítsék feléjük saját kincseik értékét, amelyek mindenkit arra hívnak, hogy Isten előtt és az Ő hívására teljesebb igazságra és nagyobb átláthatóságra jusson.

Ha ennek a tapasztalatnak gyökereit keresem, akkor lényegében arra jutok, hogy az Ige előtt megismerjük saját magunkat; az előtt az Ige előtt, »aki által minden lett« (Jn 1,3), az Ige előtt, akiben »újjá születtünk nem romlandó, hanem romolhatatlan magból: Isten élő és örökké megmaradó Igéjéból« (1 Pét 1,23), megismerjük magunkat saját közös eredetünkben, méltóságunkban és alapvető testvériségünkben, túllépve minden későbbi szétváláson.

Magától értetődő, hogy a lelkipásztori szolgálat bibliai újjáélesztésének igen sok konkrét formája van. Mindig arra kell törekedni, hogy a papok és a hívek kreatív erőinek helyet adjunk. Számos tapasztalatot említhetek, pl. az esti meditációs heteket a székesegyházban vagy a plébániákon egy bibliai személyről, vagy a Biblia egyik könyvéről; a rádiós vagy televíziós katekéziseket, amelyek útján az egyházmegye területén több százezer személyt el tudtam érni. Bizonyos esetekben a hitet kereső emberek számára szervezett ú.n. »nemhívők tanszéke« is felhasznált egy-egy szentírási szöveget.

Itt azonban főleg a szorosan vett lectio divina tapasztalatairól szeretnék szólni, amely alapját képezi az egész újjáéledésnek. A Zsinat minden hívőnek ilyen »lectio divina«-t ajánl. Nyilvánvaló, hogy itt lelki és elmélkedési tapasztalatról van szó, szigorú értelemben nem egzegétikairól. A szöveggel szembesülve az olvasók egyszerű felvilágosítást kapnak; ez a szöveg alapvető jelentését és a maradandó üzenetet tartalmazza, amely az olvasóban kihívást és kérdéseket ébreszt, s ezek szolgálnak az ima alapjául. Mert a Bibliát nem csak saját tartalma és kijelentései fényében kell látnunk, mint egy szöveget, amely valakivel közöl valamit, hanem egyúttal mint Valakit, aki az olvasóhoz beszél, és abban elindítja a hit, a remény, a megbánás, a kérés, az önátadás...párbeszédét. Leginkább ez volt a hagyományos »lectio divina« a keresztény kor első évezredében, ahogyan az fennmaradt az egyházatyák homiliáiban. (Itt például Szent Ambrus milánói és Szent Ágoston hippói bibliamagyarázataira gondolok.) Ez az olvasás az Ige Szerzőjével való találkozáshoz vezet, olyan olvasás, amely képes alakítani és irányítani egy ember életét.

Saját magam mindig arra törekedtem, hogy a Bibliának ezt az olvasását a legegyszerűbb hívőkhöz is közel hozzam anélkül, hogy a módszerrel túlzott nehézséget okoznék. Nem véletlenül vezettem be a milánói székesegyházban az ige iskoláit, amelyek a fiatalok ezreit tanították a szent szöveg egyszerű és imádságos megközelítésére. Mert bár a gyakorlatban sok formája létezik a »lectio«-nak, személyesen mégis meg vagyok győződve arról, hogy az embereknek elsősorban egy egyszerű és könnyen elsajátítható módszert kell tanítanunk, amelyet én a következő három lépésről neveznék el: olvasás, elmélkedés, imádság.

»Olvasáson« értem egy adott (legjobb esetben a napi liturgiából való) szakasznak többszöri figyelmes elolvasását, felfedezve annak szerkezetét (tagolását), kulcsszavait, a személyeket, cselekvéseket és azok mimnősítését – és mindezek szerepét az illető bibliai könyvben, valamint kapcsolatát az egész Szentírással és a mi saját korunkkal (hiszen »ma« olvassuk a szöveget!). Ezt az utóbbi vonatkozást gyakran elhanyagolják, úgy gondolkodva, hogy ezt a szöveget már ismerjük, talán már sokszor olvastuk vagy hallottuk. Mégis mindig úgy kell olvasnunk, mint ha ezt először tennénk, és már egy rövid elemzés is eddig rejtett szempontokat és kapcsolatokat fog feltárni. Lényegében arra a kérdésre kapunk feleletet: mit mond ez a szöveg?

»Elmélkedésen« értem a szöveg kijelentéseinek (üzenetének), az általa közvetített időtálló értékeknek, a benne felismerhető isteni cselekvés fő irányainak átgondolását. Itt az a kérdés tisztázódik: mit mond nekünk ez a szöveg? Milyen üzenetet és értékeket közvetít?

»Imádságon« (kontempláción) értem a »lectio divina« legszemélyesebb szakaszát, amelyben párbeszédet kezdek Ővele, aki ebben a szövegben és az egész Szentírásban hozzám szól.

Úgy gondolom, ebből a leírásból világosan kiderül, hogy a bibliaolvasásnak ez a gyakorlata mindnyájunkat ahhoz az Igéhez vezet, akiben ismét megtaláljuk egységünket, és aki megrendíti szívünket, miként azét a két tanítványét, akik Emmauszba tartva útközben Jézus szavait hallgatták: »Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?« (Lk 24,32).

Ettől a belső tűztől, amelyet az Ige lángralobbant bennünk, várom én az Egyház megújulását, túl azon a mértéken, amit viták és tárgyalások létre tudnak hozni. Ezért azt kívánjuk magunknak, hogy a II.Vatikáni Zsinatnak a Dei Verbum -ban lelkipásztori módszerre tett javaslata terjedjen el valamennyi keresztény közösségben és az összes hívők körében: legyen ez a módszer – az Írásból kiindulva elmélkedni és imádkozni – minden keresztény férfi és nő mindennapi gyakorlatává, azért is, mivel ez hatásos ellenszere társadalmunk gyakorlati ateizmusának, főleg itt nyugaton, és kovásza a nagy keleti vallásokkal való közösségnek is. Az Egyháznak a lectio divina -hoz való ragaszkodása folytatódik a II.Vatikáni Zsinat után is, mert a Dei Verbumot különböző fontos hivatalos dokumentumok követték, ame­lyek a konstitúció egyes megállapításait kiemelték vagy elmélyítették. Hadd említsek közülük néhányat: ilyen a szentírásmagyarázat tekintetében (v.ö. konstitúció, III.fejezet) a Pápai Biblikus Bizottságnak a »Szent­írás­magyarázat az Egyházban« című dokumentuma 1993-ból; ugyanaz a bizottság dokumentumot adott ki az Ószövetség és az Újszövetség viszonyáról is (v.ö. konstitúció, III. és IV. fejezet): »A zsidó nép és szent Írásai a keresztény Bibliában«, 2001.

Számos alkalommal nyilvánult meg az igyekezet, hogy a Szentírás az őt megillető helyet töltse be az Egyház életében. Ezen a téren egyre gyakoribbak a »lectio divina«-ra vonatkozó buzdítások. A Pápai Biblikus Bizottság 1993. évi utasítása a lectio-t imaként jellemezte, amely a Bibliának Szentlélek segítségével való olvasásából jön létre. A harmadik évezredre felkészítő Novo Millennio Ineunte dokumentumban a pápa hangsúlyozza annak szükségességét, »hogy az ige hallgatása élő találkozássá legyen a lectio divina ősi és mindmáig ér­vé­nyes gyakorlatában, melynek segítségével megtalálhatjuk a bibliai szövegben azt az eleven szót, amely cselekvésre szólít, irányt jelöl és életet alakít«.

Mit tett a Zsinat azért, hogy a Szentírás megfelelő helyet kapjon az Egyházban?

Evvel a témával a Zsinat főként a Dei Verbum VI.fejezetében foglalkozott, amelynek címe: »A Szentírás az Egyház életében«. Ez mindjárt az elején kimond egy alapvető elvet: »A szentírásnak kell tehát táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést, mint magát a keresztény vallást is« (DV 21). Ezt a megállapítást követi az elv alkalmazása a modernnyelvi fordításokra, majd a szent szövegek egzegéták által való beható tanulmányozására, valamint utalás a Szentírás kiemelkedő teológiai jelentősségére; végül a Zsinat minden hívőnek ajánlja a Biblia olvasását. Ezt az utóbbit közvetlenül megelőzi az ajánlás valamennyi klerikusnak, elsősorban a papoknak, továbbá diákonusoknak és katekétáknak (DV 25). Utána azt olvassuk: »Ugyanilyen nyomatékosan buzdítja és sürgeti a szent zsinat az összes keresztény híveket, főleg a szerzeteseket, hogy a szentírás gyakori olvasásával tanulják meg »Jézus Krisztusnak fönséges ismeretét« (Fil 3,8)«. Ez a minden hívőt sürgető intelem egyezett a Biblia-mozgalom alapvető szándékával és sok zsinati atya kívánságával. Végül még betoldották Szent Jeromos kifejező mondatát: »A szentírás nemismerése Krisztus nemismerése.« Ezért hív a Zsinat minden hívőt, hogy »szívesen folyamodjanak magához a szent szöveghez...« Ez magában foglalja a »lelki olvasás« módszerét is (amit ma inkább »lectio divina«-nak neveznek, amelyre még kitérünk majd). A befejező intelem arra figyelmeztet, hogy »a szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie, így lesz belőle beszélgetés Isten és ember között, mert (itt Szent Ambrus szavait idézve) amikor imádkozunk, őhozzá beszélünk, és amikor az isteni kinyilatkoztatásokat olvassuk, őt hallgatjuk.«

Itt tehát olyan olvasásról van szó, amelyet »lelki«-nek nevezhetnénk, vagyis olyannak, amelyre a Szentlélek vigyáz, hogy »minden Istentől sugalmazott írás hasznos (legyen) a tanításra, az intésre, a feddésre, az igazságban való oktatásra« (2 Tim 3,16). Ez az olvasás az igazság Lelkének vezetésével történik, aki elvezet »a teljes igazságra« (Jn 16,15), és aki »mindent kikutat, még az Isten mélységeit is« (1 Kor 2,10). Más szóval ez magában az Egyházban való olvasás, a nagy egyházi hagyomány iránt elkötelezetten, összhangban minden hitigazsággal és közösségben az Egyház elöljáróival.

forrás: http://www.biblia-tarsulat.hu/eloadasok.htm