Szerző: Mihalkov Ferenc Beküldés dátuma:kedd, május 20, 2014 - 14:53

Március 15-én egy „fél villanappal” kapcsolódtunk ünneplő nemzetünkhöz.

Péntek este közös filmnézéssel kezdtük el „ünneplőbe öltöztetni a szívünket”. A Hőskeresők című 2012-es magyar tévéfilm nem az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról szól, hanem a magyar félmúltnak azt a 140 évvel későbbi „pillanatát” mutatja be – egy rakás szimbólumon és egy képzeltbeli borsodi kis falu néhány napján keresztül –, amikor nem kevésbé embert próbáló feladat lehetett hőssé válni, vagy megmaradni hősnek (és magyarnak), mint ’48–49-ben vagy ’44-ben.

A közös filmnézés nemcsak attól közös filmnézés, hogy a sötét szobában közösen nézzük ugyanannak a számítógépnek a villogó képernyőjét, hanem attól, hogy a film után beszélgetünk – időt hagyva egymásnak és magunknak a bennünk lévő gondolatok, érzések, asszociációk, emlékek kifejezésére. Miközben a filmről beszélünk, önmagunkból ajándékozunk valamit annak, akivel együtt éltük át ugyanazt a történetet.

Másnap reggel a Santa Prisca templomban Gyuri kérésére a szentmisét bemutató atya megemlékezett Magyarországról és az egész magyar nemzetről. A 8-as misét követően egy kényelemes kávézgatás után felsétáltunk a Gianicolo dombra, ahol a szabadságharcos Türr István (1824–1908) szobránál meghallgattuk annak a magyar garibaldistának az életrajzát, aki miután 1849-ben – a hadiszerencse kedvezőtlen fordulata miatt – Magyarországon már nem tudott harcolni, „tetteivel megvalósította azt a segítséget, amelyet a magyarság az olasz egyesítési küzdelemnek adott”.

Imádkoztunk, elmondtuk együtt a Himnusz első versszakát. Majd korelnökünk, Hiba György, ünnepélyesen elhelyezte a szobor talapzatán azt a nemzeti színű kis szalagot, melyet – korjegyzőnket, Jancsó Árpádot követve – szépen sorban mindannyian aláírtunk. Utána egy kis sütkérezés a napon, heverészés a fűben, gyönyörködés az Örök Város lenyűgöző látványában, egy órakor pedig ebéd a Trasteverén. Beszélgetés, megosztás.

Hazafelé még abban a nem várt ajándékban részesültünk, hogy az ünneplés felett érzett örömünket megoszthattuk egy kedves fiatal honfitársnőnkkel, aki az utcán árulta rajzait és festményeit. Miután egy kicsit beszélgettünk Adriennel, a világjáró kertészmérnökkel, annyira szimpatikusnak talált bennünket, hogy mindhármunkat megajándékozott egy-egy művével.

Nem gondoltuk volna, hogy a lassan hátunk mögött hagyott nap boldogságát még lehet fokozni. De Istennek semmi sem lehetetlen! Visszaérkezve a San Saba-ba, a küszöbön az éppen távozni készülő Patsch Feribe botlottunk, aki aznap az elöljárónk, P. Alessandro meghívására nálunk ebédelt. Váltottunk néhány kedves szót, és Gyuri nagy örömében neki ajándékozta az Adritól kapott egyik rajzot.

A reggeli napsütésben a kávézó teraszán üldögélve közösen elhatároztuk, hogy ünnepelni fogunk. Együtt fogunk ünnepelni. Nem sietünk, nem rohanunk, nem erőltetünk semmit, csak együtt leszünk, időt hagyva a napnak, időt hagyva magunknak – és ami belefér, belefér. Együtt voltunk. És ott volt köztünk Jézus, aki velünk ünnepelt. Aki tudja, mit jelent az Igazi Ünnep, aki tudja, miért lehet ünnep egy találkozás, egy váratlan ajándék, vagy az egymásnak adott idő.

S. Mihalkov Ferenc SJ.

 

Cimkék: