,,Azt, hogy Ön azt hitte, hogy megválasztanak pápának, és ezt kívánta is, jóakarata megnyilvánulásaként fogadom. Én azonban ezt a legnagyobb méltóságot nemcsak hogy soha nem kívántam, hanem mindig iszonyodtam tőle, és teljes szívemből kértem az Urat, emlékezzék meg gyengeségemről, és ne engedje, hogy valaha ilyen veszedelmes magasságba kerüljek.''
Bellarmin Szent Róbert
Szerző: koronkai Beküldés dátuma:szombat, március 16, 2013 - 11:22

Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen jezsuita, akit meglepett a bíborosok szerda esti (március 13) döntése. Ilyen még nem volt, hogy jezsuitát választottak volna meg Szent Péter utódának. Szerzetest is meglehetősen rég választottak pápának, utoljára több mint 180 éve XVI. Gergelyt (1831-1846), aki kamalduli szerzetes volt. Szerzetesek közül egyébként a bencés rend adta a legtöbb pápát, szám szerint tizenhetet. Volt négy ferences és négy domonkos is Szent Péter székében. Bár a Jézus Társasága az elmúlt 450 év során a Katolikus Egyház egyik legmeghatározóbb szerzetes közössége volt, és a jezsuitákat különleges kötelék is fűzi a mindenkori pápához, mégis miért történhetett, hogy jezsuita pápa csak most van először?

Ennek több oka lehet. Az egyik a jezsuita rend alap elgondolásában rejlik, és ezt a szálat szeretném most bővebben kifejteni.

Szent Ignác meg volt arról győződve, hogy fiatal rendje számára püspöki vagy bíborosi kinevezések végzetes következményekkel járnának. A jezsuita ideál ugyanis a mozgékonyság volt, vándor apostolokként, szegényen mindig oda menni, ahol az evangélium hirdetésére a legnagyobb szükség van, a püspökség viszont helyhez kötöttséget és gazdagságot jelentett akkoriban, hisz a főpapok egyben földesurak is voltak. Még veszélyesebbnek tűnt, hogy a püspöki kinevezések miatt eltűnik a rend, mert szétkapkodják a rendtagokat. A fiatal Jézus Társasága ugyanis nagyon sikeres volt, jól képzett és egyszerű életvitelű papjai lelkes munkájukkal általános elismerést arattak a hívek körében és épp ezért az uralkodók sorra akarták püspökké tenni a rend tagjait. A hitújítók pörölye alatt szétesőben lévő Egyházban égető szükség volt erkölcsös életű és intellektuálisan felkészült főpapokra. Ignác viszont úgy látta, hogy ha rendtársai sorra püspökökké válnak, akkor valósággal szétszedik majd az új szerzetes közösségét. Ezért írta Ferdinánd királynak (aki Ausztia hercege és magyar király is volt akkor), hogy „ha néhány eszközt akarnék elképzelni vagy kigondolni arra, hogy ezt a Társaságot lerombolják és megsemmisítsék, akkor a legjelentősebb eszközök egyike vagy éppen a legjelentősebb mind között az lenne, hogy fogadjuk el a püspökséget.”

Ignác ezért mindent megtett, hogy megakadályozza rendtársai püspökké vagy bíborossá való kinevezését. Ezért a jezsuita rend szabályai közé is felvette az egyházi méltóságok elfogadásának tilalmát. Minden ünnepélyes fogadalmas jezsuitának a fogadalomtételkor meg kell ígérnie, hogy nem fogad el ilyen méltóságokat. Itt Ignác még azt az indoklást is hozzáteszi, hogy „nagy gondossággal zárjuk ki a nagyravágyást, amely minden államban és közösségben minden baj szülőanyja szokott lenni.” A magas pozíciókra törő ambíció, a karrierizmus elleni védekezés is volt tehát ez a rendelkezés.

Hogyan lehet akkor egyáltalán, hogy egy jezsuitából püspök, sőt bíboros lesz? Meg kell szegni a szerzetesi szabályokat vagy vannak felmentések ez alól?

Ignác egyetlen kivételt ismer: az engedelmességet, ha a pápa maga kér meg egy jezsuitát, hogy püspök vagy bíboros legyen. A pápák pedig az elmúlt évszázadokban számos alkalommal neveztek ki jezsuita püspököket és bíborosokat. Jezsuita püspökök főleg a missziós területeken működtek, hiszen sok helyen a jezsuiták voltak az első hittérítők, így a pápa közülük választotta az első püspököket is. Az elmúlt évszázadokban, mivel a bíborosok döntően európai érsekek voltak és 1978-ig kizárólag olasz pápákat választottak, ezért - jóllehet számos jezsuita missziós püspök és érsek volt az újvilágban -, ők nem jöttek számításba a konklávén.

Igaz viszont az is, hogy nem csak missziós területre neveznek ki jezsuitákat püspököknek, hanem olykor nagy múltú egyházmegyék élére is, de ennek általában valami különleges motivációja volt.  Ilyen kivétel volt Bellarmin Szent Róbert, valamint Carlo Maria Martini esete. Mindkettőjüket papabili-nek emlegették. Bellarmin Szent Róbert például 1605-ben az esélyesek között volt. Közvetlenül a választás után így írt Bellarmin egyik barátjának: ,,Azt, hogy Ön azt hitte, hogy megválasztanak pápának, és ezt kívánta is, jóakarata megnyilvánulásaként fogadom. Én azonban ezt a legnagyobb méltóságot nemcsak hogy soha nem kívántam, hanem mindig iszonyodtam tőle, és teljes szívemből kértem az Urat, emlékezzék meg gyengeségemről, és ne engedje, hogy valaha ilyen veszedelmes magasságba kerüljek.''

P. Carlo Maria Martini professzort, a Római Gergely Egyetem akkori rektorát II. János Pál pápa nevezte ki Milánó érsekének. Martini bíborost - mielőtt betegsége erőt vett rajta - gyakran  mint II. János Pál lehetséges utódát emlegették.

El kell még mondani, hogy az elmúlt évtizedekben a pápák számos jezsuitát kreáltak bíborossá (pl. Jean Danielou, Henri de Lubac, Avery Dulles, Albert Vanhoye, stb.), volt, hogy nyolcan is voltak a bíborosi kollégiumban. Ezek többsége viszont igen idősen került kinevezésre és nem lelkipásztor püspökök voltak, hanem egyházkormányzati tapasztalat nélküli, tudós teológusok, akiket a pápák életművük elismeréseképp jutalmaztak bíbor kalappal, ezért sosem merültek fel, mint lehetséges kandidátusok a pápaságra.

Ami a jövőt illeti.

Mivel a világ legnagyobb részén már kiépült az alap egyházi struktúra, egyre kevesebb a klasszikus missziós terület.  Amikor viszont egy missziós területen kiépül az Egyház szokásos szervezete (plébániák, szemináriumok), akkor egyre inkább a helyi papság köréből nevezik ki a püspököket, ezért egyre kevesebb a jezsuita püspöki kinevezés is. Ezért valószínűsíthető, hogy a jövőben még inkább kivétel lesz az egyházkormányzati tapasztalattal rendelkező, ezért papabilis jezsuita bíboros.  Ezért is rendkívüli, hogy jezsuita pápánk van, aminek nagy valószínűséggel nem lesz folytatása – bár a Szentlélek működése mindig hozhat meglepetéseket, mint most is.

Koronkai Zoltán SJ